Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Művészeti központok Pest megyében - Végvári Lajos: Zebegényi művészek

mentális életmű építésére. A mű maga az ember volt, az ő élete, sajátosan gazdag és sokfelé ágazó tevékenysége, gondolatai. Örökké megújuló kíváncsisága, dialektikus, kétkedő szelleme számára nem volt öröm a már elért eredmények ismétlése vagy variálása. A Tanácsköztársaság Művészeti Direktóriumának volt a tagja, a bukás után azonban vád alá helyezték, letartóztatták, később emigrált, s hazájától távol, társaitól elkülönülve viaskodott sorsával és eszméivel. Az eredmény a mindenben való kétkedés, a teljes illúzióvesztés, a lét kilátástalanságának gondolata. 1926-ban megtört, elfáradt, reményvesztett emberként tért haza. Személyiségének ereje képes volt újra felgerjeszteni magában az ellobbant tüzet. Hazatérése után Berény néhány éven át plakátok tervezésével foglalkozott. Néhány plakátja a magyar reklámgrafika kiemelkedő teljesítménye. Egyik legjobb az 1928 körül készült Cordatic. A jobbról bal felé terpesztő, átlós helyezésű bábu a vállán viszi a reklámozandó autógumit. A kép sodró ereje szinte sokkolja a nézőt, éppúgy, mint valaha a Fegyverbe! című plakát, melynek kompozícióját Berény most tükörképszerüen ismételte meg. 1932 óta a nyarakat vidéken töltötte, kezdetben Körtvélyesen, majd 1935-től kezdve Zebegényben. Budapesti sikerei, a természetelvűséghez közelítő szemlélete meghozta számára Szőnyi barátságát. Hónapokat töltött a községben bérelt lakásban, Szőnyi közvetlen szomszédságában. A zebegényi táj szépsége, zárt mikrovilága sok új témával gazdagította festészetét. Itt készült egyik legfontosabb munkája, a Kapirgáló (1933—1934). Néhány ritmizáló hatású dekoratív színfoltból építette fel a képet, melynek bal oldalán egy szürke tyúk sommás-dinamikus sziluettje rajzolódik ki. A tyúk tollait és az ólban levő különböző anyagokat a Cigarettázó önarcképben kimunkált apró ecsetvonásokkal jelenítette meg: ezáltal a kép szerkezeti egységét mikrostrukturális szinten is továbbépítette. A mű hatásának egyik legfontosabb eleme az ily módon fellazított színfoltok eredeti és bensőséges színharmóniája. Hasonló festői erények jellemzik Ház a fenyves tövében (1935) című képét. Itt a természet ágaskodó és elomló formáival a ház kemény rajzolatú, de a színbeli megoldás következtében az előbbiekkel harmonizáló motívumát merész egyensúlyba tudta hozni. Zebegényi korszakának legjelentősebb festménye a Faluvége (1935). A Zebegényben még ma is látható motívumot Berény oly módon ábrázolta, hogy a képben festészetének minden fontos eredménye egyszerre van jelen. A rálátással komponált kép közepe táján két utcától közrefogott kerítés látszik, melynek rajzolatát a művész ívelőre alakította. Ezzel a megoldással a kép téri szerkezetében azokat a szferikus térábrázolásra utaló elemeket hangsúlyozta, amelyek Cézanne 1880 körül festett műveiben jelentkeztek. A Faluvége leginkább a francia mester Útkanyar című alkotásával mérhető össze. Berény a kép téri centrumát a festmény geometriai közepén helyezte el. Erre a centrumra irányítja a jobb szélen levő házak homlokzatát, oly módon, hogy síkjuk helyzetét a rálátás mintegy hátradönti. Az utak és füves részek ornamentális rajzolatával szemben a kerítés által határolt fák formája, különböző színű és alakú lombjaik meseszerű hangulatot ébresztenek. Ezekkel a megoldásokkal a bonyolult mesterségbeli problémákat felvető festmény lírai látomássá bűvölődik anélkül, hogy a művész feladná a képszerkesztésre vonatkozó elveit. Ezt a remek teljesítményt azonban Berény többé nem érte el. Sok tájképet festett Zebegényben. Különösen az 1937-es év volt eredményes. Ekkor festette Állomás felé, Borús táj és Jéghordás című képeit. A képek színvilága palettájának további élénküléséről tanúskodik, de a képszerkesztés szigorúsága és következetessége meg sem közelíti az előbb említettekét. Tájképfestészete felhígult, amiben nem kis szerepe van annak, hogy a posztnagybányai művészek módján most a természeti motívum stilizálástól mentes képét kívánta visszaadni. Több festménye, különösen a Zebegényi utca (1938 körül) Szőnyi István stiláris befolyásáról tanúskodik. Úgy tűnik, hogy erre az időre tájképciklusának eredeti problematikája kimerült. A festés öröme helyett ismét az önkritikus, útkereső tépelődés lett úrrá rajta. 276