Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Tóth Antal: Szentendrei művészet 1945 után

tásait is, Vajdát a katalógus címlapján reprodukálva. Eljárása, amelyet a visszaemlékezések szerint az érdekelt telepiekkel való konzultáció nélkül hajtott végre, óriási felháborodást váltott ki. Az ügy kemény, többfordulós csatává fajult, melynek részletei nem igazán közérdekűek, ezért eltekintünk ismertetésétől. Az eset objektív eredménye, hogy akkor felhívta a figyelmet arra, hogy szükséges lenne a szentendrei festészet fogalmát tisztázni, múltját alaposan felkutatni. Haulisch autokrata rendezői koncepciója ellen levélben tiltakozó festőknek Pogány Ö. Gábor nyilvános vitára felkínálta a Művészet hasábjait, a szentendrei múzeumvezetés pedig tervbe vette egy füzetecske megjelentetését, Németh Lajost, majd Kampis Antalt kérve fel megírására, a felvetett problémák történeti és esztétikai aspektusú tisztázására. Sem a vitára, amelyhez kezdeményezőén viszonyulva Szabó Júlia írt cikket, sem pedig a könyv megjelentetésére nem került sor. Ez is okai között szerepel annak, hogy napjainkban is fogalmi zavarok, tisztázatlanságok, elfogultság kiváltotta bizonytalanság, másrészről túlzott óvatosság akadályozza a kutatást és az elfogadható értékelést. A szélesebb szakmai körökben reveláció erejével hatott a kiállítás és sor került hasonló szellemben és anyagválogatásban a megismétlésére 1964-ben Székesfehérvárott, az István király Múzeumban. A kiállítások elvi és gyakorlati hasznának bizonyult, hogy a következő évek szentendrei tárlatain több-kevesebb rendszerességgel találkozhatott a látogató Vajda, Bálint, Anna Margit műveivel, 1966-ban pedig megrendezte a múzeum Vajda Lajos emlékkiállítását (amely iránt a kérést 1961-ben „elvi problémák" miatt visszautasította), 1967-ben Amos Imre emlékkiállítását és gyűjteni kezdte műveiket. Egyáltalán, nyitottabbá vált a múzeum, aminek — megítélésem szerint — a fiatalok látták hasznát. 1964-ben Kucs Béla, 1967-ben Balogh László, 1968-ban Tóth Endre, Farkas Ádám és Veszély Ferenc, 1969-ben Deim Pál és Kósza Sipos László, 1970-ben Csikszentmihályi Róbert mutatta be hosszabb-rövidebb ideig tartott, ennek megfelelően rögös vagy kevésbé rögös pályakezdése eredményeit. Közben természetesen a régi szentendreieknek is nyílott kiállítás: 1964-ben Rozgonyi László emlékkiállítása, 1965-ben Onódi Béla, 1966-ban Czóbel Béla, 1967-ben Ferenczy Károly, Qöllner Miklós, Apáti Abkarovics Béla kiállítása. Összességében azonban helyben dolgozó művészettörténész hiányában gazdátlan volt a képzőművészet ügye, meg a múzeumé is. Onódiné 1967. január l-jével nyugdíjba vonult s utódai nem ültek meg maradandóan Szentendrén. Időközben a megyei múzeumigazgatói státusban is változás történt: dr. Mezősi Károly helyére dr. Ikvai Nándor került, s megfogalmazódott az a koncepció, hogy Szentendrén lesz a Pest Megyei Múzeumok igazgatási székhelye. Ennél kedvezőbb és gyorsan tapasztalható változás volt, hogy az évtized utolsó harmadára a megyei tanács jelentékeny összegeket kezdett fordítani a képzőművészeti mecenatúrára. Ennek egy részét a Kucs Béla ötlete nyomán és kivitelében 1965-ben létesített Szoborpark emésztette fel, de pályadíjak formájában példának okáért az 1969. évi Pest Megyei Tárlaton számos művész részesült belőle, a régiek mellett az új művésztelepiek is, akik számára ez nagyon ígéretes kezdetet jelentett. A köztéri szobrászat és a Szoborkert Szentendrén az ötvenes évek folyamán nem állítottak szobrot, még felszabadulási emlékművet sem, ugyanakkor megtűrték a HÉV-állomás mellett fekvő temető bejárata előtt a mai buszpályaudvar helyén álló I. világháborús emlékművet. Nem folytak olyan nagy- vagy kisberuházások, ipari-, ill. lakóház, középület-építések, városrendezés az alvó kisvárosban, melyek járulékaként — rendszerint központi keretből — szobrot állíthattak volna. 25