Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Művészeti központok Pest megyében - Bakonyvári M. Ágnes: Vác képzőművészete
tívnak tűnő munkáin jól felismerhető természeti utalásokat találni: hegygerincet, tengeröblöt, növényi részeket, kis állatokat. A táj elemeiből felépülő művek sajátossága, hogy a látvány több darabra törik szét. Az elemek nem a valóságban látható módon kapcsolódnak. A fakturális hitel ellenére a festménynek nem minden részlete azonosítható valamely konkrét valóságdarabbal. Markó elvonatkoztatott tájai nem romantikus természetélményt tükröznek, ahol az ember lenyűgözve áll a fenséges látvány előtt. Nem egy olyan egyént rejtenek a művek, akinek világnézete egy zárt ismeretrendszeren, teljes bizonyosságot adó mítoszon alapul. Annak a szubjektumnak a természetélménye nyilatkozik itt meg, akit az elidegenedés veszélyei, lét- és ismeretelméleti problémák gyötörnek. Markó műveinek motívumvilága a soknézőpontúság, a többféle értelmezhetőség érvényesülésével tükrözi a számára legkielegítobb valóságértelmezés utáni vágyat. A képek elemei több, jól elkülöníthető valóságszférára utalnak. Azt sugallják, hogy madártávlatból földfelszínt látunk. Ugyanakkor e motívumvilág — stilizáltsága révén — mikroszkópi metszetek felnagyított változataként is értelmezhető. Az emberi léptéket egy-egy virág vagy csigaház jelzi ebben a világban. Az alkotó nem éreztet semmilyen kapcsolatot az emberi és természeti szféra között. Művészi világát nem valóságos természetélmény, hanem a természet, illetve természetesség utáni vágy alakítja. Szüts Miklós festményein gondolati problémákat vet fel. Nem a látvánnyal foglalkozik, hanem a tárgyak mögötti valósággal. Egyértelműen jelentkezik az a szándéka, hogy elvonatkoztasson az anyagitól, a tárgyitól a szellemi felé. Ugyanakkor nyilvánvaló fokozott törekvése a festői elemek anyagszerűségének érzékeltetésére. Ezt legfeltűnőbben a kollázstechnika alkalmazásával jelzi, mely á képek műfajának problémakörét is közelről érinti. A tárgyi világ valamely elemének a műbe építése a csendélet műfajához kötődik legszorosabban. A képek címei inkább természeti jelenségekre, táji elemekre utalnak, noha ezekkel nem azonosíthatók a motívumok. Szűts festményeinek elemei nem köthetők a tárgyi világ konkrét darabjaihoz. Művein az amorf alakzatok és elrendezésük, valamint a különböző halmazállapotú anyagok sejtetése az emberi élet alapközegére enged következtetni. A geometrikus, az amorf, a mesterséges és természetes formákat egyaránt jelértékűvé alakította a művész. Szüts Miklós festményein az uralkodó elem és az alárendeltek formai kapcsolatával ellentétes tartalmi összefüggésük. Az a jel, amelyik a kompozícióban külső megjelenésével meghatározónak látszik, az alkotás értékrendjében nem tölt be vezető szerepet. Ugyanakkor a szolidabb formájú és ennélfogva kompozicionálisan alárendelt szerepű motívum morális értékrendbeli helye szinte abszolútnak tekinthető — érzelmi motiváltsága miatt is. Szüts Miklós festményei ennélfogva romantikus beállítottságúak abban az értelemben, hogy egy abszolutizált érték szervezi a képi világ rendjét, s más jelenségek morális értéke ebben az összefüggésben alárendelt szerepet kap. A posztimpresszionista festészet hagyományaitól a teljes absztrakcióig történő elvonatkoztatás különböző állomásait követhetjük nyomon a Vácott élő művészek egy csoportjának munkáin. A világ értelmezésének, a jelenségek mögötti lényeg megragadásának azonban nem csupán a stilizálás, az elvonatkoztatás, az absztrakció lehet a képzőművészeti eszköze. Több váci művész munkáján a tárgyi motívumokhoz való ragaszkodásnak, a természethűségnek, sőt fotóhűségnek lehetünk tanúi. Ezek a kifejezési módok az adott élményekhez igazodva új tartalommal telítődtek, új funkciót kaptak. Паду В. István festményein a kritikus alapállásnak igazi fajsúlya van; a problémák megközelítésének esztétikai közegéül választott irónia, karikírozó ábrázolásmód nem a megszokássá, automatikussá vált kritika szempontjai, gyakorlata szerint jelentkezik. A festő bíráló eszközeiben nincsenek közhelyszerű elemek. A mű nem csupán illusztrációja az alkotó belső világának, hanem egy öntörvényű egész, amelyben a festői elemek saját értékükkel vannak jelen. Nagy 240.
