Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Novotny Tihamér: „Zászló, mint olyan szél lobogtat, mely nem fúj”
Az avantgárd mozgalom látványos elbizonytalanodását és megtorpanását a homéroszi háború történetének átvitt értelmű hasonlatával tudnánk a legszemléletesebben megvilágítani. Az elhúzódó háború be nem fejezhető győzelmei láttán az avantgárd harcosok megrettentek Trója elfoglalásától, holott gondolatban számtalanszor kifosztották és otthagyták azt, holott már ebben a reménytelennek festett helyzetben is ott rohamozott közöttük Niké istennő biztosat ígérő szelleme. Ettől a hihető, előrevetülő kényszerképzettől mintha bűntudatuk ébredt volna, így kényes helyzetbe kerültek az otthonmaradottak előtt. Mire kiverekedtek fehéren indulón a partraszállást, az ostrom végére feketére változtak. Mire hazatértek — hazatérhettek volna — otthon minden megváltozott. Ez az igazi paradox helyzet: a kalandozó nyugtalanokból — ha tetszik, ha nem — a művészek elszigetelt magánemberekké vagy szorgos munkanélküliekké váltak a művészettörténet munkaerőpiacán. A kollektív harc helyett maradtak az egyéni utak. Ám a művészeti expanzionizmus trójai hőstettei, az „aktivista-produktivista" művészi magatartásmódén elhomályosodása, elbizonytalanodása vagy színelváltozása, mely összességében eltakarni látszik a megjósolt nagy győzelmeket, még nem biztos, hogy azonos a teljes vereséggel. A második paradoxon.az, hogy a fiktív, látszólagos győzelmet gyakorlatilag már nem lehet meg nem történtté tenni. Tróját esszenciálisán mégiscsak bevették az avantgárd harcosok, ha meghaltak is, ha halnak is közben a hősök. Mi a teendő? Avagy ez egyenlő a művészet-expanzió utáni veszélyhelyzettel? Mert ha valóban tényleges társadalmi kodifikáció — új társadalmi szerződés — követné a mindenki művész —, minden művészet elvét, azt az eddigi lezajlott folyamatot, amit művészeti öngyilkosságnak szokás nevezni a szakmai berkekben, akkor egzisztenciáját veszítené minden hivatásos művész. A tetemre hívott létbizonytalanság állapotában a művészetiét könyörtelenül egzisztenciális kérdéssé vált. Amolyan posztmodern, „ideológiamentes" problematikává alakult a változó értékek „Möbius-terében". Minden borzasztóan valóságossá alakult, s ez egyenlő a kész helyzetek utólagos és megelőlegezett elfogadásával. Mines kollektív ábrándozás, nincs utópia, nincs pozitív aktivizmus, csak a partikuláris én fikciószerűen felduzzasztható öntörténete és ösztönélete létezik. így megint valami régihez hasonló, új helyzet teremtődött. A kérdés most már mintha csak az lenne, hogy jól válogatnak-e a művészek között a „kultúrügynökök". Hajói, ez a jobbik eset, de ha rosszul, ez már igazán a legjobb alap lehet arra, hogy erős egyéniségekké nevelődjenek... és ez sem egy utolsó szempont! A mai századvégi művészet saját formai problémáinak és tartalmi kérdéseinek kifejezésekor jobbára csak a modern művészet közvetlen előzményeihez nyúl vissza, s ahhoz nemcsak mint történetiséghez, hanem mint külön-külön képzőművészeti alkotásokhoz is viszonyul, azok egyéni változatait hozva létre. S az alkotók között oly áttételesek már a kapcsolatok, hogy azt kell higgyük, egy-egy megkülönböztető jegy kifundálása a legfontosabb feladatuk, és, aki ezt megszegi, bűnt követ el önmagával és a felbukkant alapvariáció beteljesülésével szemben. Az individuális létezés „categoricus imperativus'-'a tehát a variánsokban való önkiteljesedés, s csakis ez a kimutatható különbözőség képes letapogatható arcot kölcsönözni az ezredvégi megszorult egyénnek. A mai stíluspluralizmus mellett millió metanyelvi stílusbokrot találhatunk a hasonló helyzetű művészek széthulló táborában. Ma már nincsenek igazán uralkodó izmusok, helyettük inkább az egyéni „stílusmondák" áramlanak stílushalmazokká tömörülve. A XX. századi művészet logikus formai evolúciója és dadaista revolúciója nyugalmi helyzetbe került. A képzőművészeti formanyelv az adott reális feltételek mellett valószínű, hogy minden lehetséges útját bejárta már. Az elméleti és gyakorlati cselekvés terén pedig a műalkotásra, 182
