Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Novotny Tihamér: „Zászló, mint olyan szél lobogtat, mely nem fúj”

az alkotóra és a kommunikációs viszonyra vonatkozó kérdések legszélsőségesebb válaszait, mint végső ütőkártyákat is kijátszotta: élet = művészet, a művészet kollektív, minden művészet, mindenki művész, a médium; maga az üzenet stb., s ezzel saját sírját ásta meg. Ám most meg az individuum felelősségvállalásának szent jogán, a különbözni vágyás makacsul fellobbanó fényjelei mellett a művészet munkaerőpiacán gyorsan exhumálja és exhumáltatja önmagát. Ma a modern művészet alkotóinak négy alaptípusát különböztetjük meg: 1. Az intézményesült önkény és megszokás ellen művészeti expanziót folytató avantgárd hőst, a trójai harcosét, aki jelen pillanatban Odüsszeuszként bolyong a tömegtársadalom tengerein. 2. A sírásóét, aki tevékenyen részt vett az avantgárd eltemetésében. 3. Az exhumálóét, aki a megoldás reményében feltárja ezeket a sírokat. 4. A dezertőrét, aki otthagy csapot-papot és „jó útra tér". Vajon kinek a kezében van a probléma kulcsa? Vagy talán az avantgárd és neoavantgárd mozgalmak által diktált művészeti tempót felváltja a felzárkózási időt biztosító posztmodern helyzet? A művészek mintha engednének a tömegkommunikáció nivelláló hatásának s újból közeledést tapasztalnánk a magas- és nem magasművészeti megnyilvánulási formák között. Tálán beérnek Kandinszkij század eleji jóslatai és megállapításai, tudniillik: a XX. század a montázs, az „és", az egyeztetés, a művészetek és a vizuális kultúra szintézisének a kora, ahol az adott lehetőségek között legalább a művészek erre törekedhetnek? Ezek után fel kell tennünk a kérdést, mi volt a jellemzője a VLS-nek? Mi fog föltámadni avantgárd eszméiből és művészeti gyakorlatából? Mi az, ami a mai helyzetben is feltűnő, s amire valószínűleg várnak az „újoncok", az „iskolások", mert nem tűrhetik a jobbára csak anyagi, egzisztenciális, merkantil mederbe kerülő és terelődő, megcsontosodó művészeti életet, mert már természetes nyelvként igénylik és beszélik az avantgárdot? Magatartás: avagy egy avantgárd szubkultúra megteremtett és megélt folklórja A vajdásokat ma már olyan befutott, s egynémelyüket olyan sokoldalú, multimédiális művészetet művelő személyiségeknek tekintjük, akiket eleinte a közvetlen, intézményesült polgári környezetük sem tolerált. Akik politikai szervezkedést sejtve korai, spontán vagy alig megszervezett, elementáris képzőművészeti megnyilvánulásaikban, a „lakat alá velük!" című jelszóval kívántak megszabadulni a máskülönben aranyszívű, bárányrejtegető botrányhősöktől. S akiket kezdetben a magyarországi neoavantgárd mozgalom szellemi irányítói és jóhiszemű művészprókátorai sem akartak egészen komolyan venni, mert nem tartották elég illetékesnek őket arra a szent „trójai" háborúra, amelyet az élcsapat harcosai a művészet minden határon túli kiterjesztéséért, de valójában egy fiktív végkimenetelű győzelemért vívták a társadalom konvencionális kultúrbástyái ellen. Holott a vajdás élcsapat tevékenysége szó szerint és a fejlődési irány dialektikus értelmében is szinte egyedüli kifejezője, összegzője és színtiszta megvalósulása volt a magyarországi antiés totális művészeti törekvésnek. 1968-tól datálható munkásságukat az egészségesen és fiatalosan gátlástalan, a tagadás pozitív szellemétől sarkallt neodadaizmus eszköz- és elvi rendszerével éppúgy le lehet írni, mint az asszociatív, befelé kutató freudi lélektant segítségül hívó, a művészetet gyógyító, ,jÖsztönös és Automatikus Munkaterápiás Tevékenységnek" tekintő magatartásformával jellemezni. 183