Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kovács Gyula: Szentendrei szobrászok

Kovács Qyula: SZENTENDREI SZOBRÁSZOK Szentendrére 1969 őszén a 12 műtermes új művésztelepre a festőkkel egy időben 5 szobrász is költözött: Asszonyi Tamás, Ligeti Erika, Papachrístos Andreas, Rajki László, Rózsa Péter. Érkezésükkor már itt dolgozott maga épített műtermében Csikszentmihályi Róbert is. Vele együtt mozdították a frissen érkezettek az egyensúly irányába a képzőművészet műfaji egyoldalúságát az addig a festők városának ismert Szentendrén. A szobrászok száma azóta 1 l-re gyarapodott. Elsőként a Képzőművészeti Főiskola után Párizsban továbbtanuló, s onnan a legfrissebb modern európai törekvések ismeretével hazatérő Farkas Ádám növelte a szentendrei szobrászok számát, majd a Vajda Lajos Stúdió kiállításain szereplő műveikkel elismerést szerzett Holdas György és Matyófalvi Gábor. Szentirmai Zoltán 1980, Lois Viktor 1982 óta dolgozik a városban. Szentendrén a hely szelleme nem vonta stílusközösségbe az itt dolgozó szobrászokat, akik a helyi impulzus hiánya miatt még nem teremtették meg a szentendrei szobrászatot. Közös kiállítást sem rendeztek mind ez idáig ilyen címmel. Igaz, a nyugati formai licenszek alkalmazása sem vált általánossá körükben, képzőművészetünk licenctelítettsége iparunkét nem haladja meg. Ám, mint más alkotóművészek, a szobrászok sem mentesek azoktól a kétségektől, amiket az az új igény támaszt bennük, hogy művészi tevékenységük céljának a politikamentes esztétikumot tekintsék. Megemészthetetlen az ilyen igény abban az országban, amelynek a legnagyobb formai bravúrokra is képes költője megvallja: ,,... mit érdekelne engem a költészet maga?" Költőinkre figyelő nép vagyunk. Az apolitikus esztétizmus lenne tehát a művészet új ruhája, amit a művészek kértek és viselniük kell — de vajon azoknak is, akik nem kérték? Azokra nézve is kötelező a könnyed, szabados művészi viselkedés, akik a ló egyik oldalán maradtak, illetve a nyereg használatáról elmélkednek. Meg arról, hogy a Pegazusnak nincs is nyerge. Ám nemcsak ezek a művészeti életünk egészét átfátyolozó közös gondok okozzák, hogy a szentendrei szobrászok mindmáig nem teremtették meg a szentendrei szobrászstílust. Mondhatnánk, hogy kicsi a város, vegyes a lakosság, új és régi lakók, hétvégiek és állandóan itt lakók, a lakótelep és a régi város nem nőtt egy várossá, nincs tehát szellemi akkumuláció Szentendrén talán még annyi sem, mint más városokban. A szentendrei művészetnek nincs saját közönsége, a művészek nyugatra néző kirakatoknak 129