Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Tóth Antal: Szentendrei művészet 1945 után
Előzmények Szentendre a második világháború alatt több festőnek nyújtott hosszabb-rövidebb ideig menedéket, a szónak nem abban az értelmében, ahogy a harmincas években értették: a belső indítékra alapozott szellemi elvonulás helyébe az elmérgesedő körülmények s a magyarországi fasizmus előretörése és uralomra jutása hatására a puszta fizikai lét megőrzését, megmentését szolgáló meghúzódás, rosszabb esetben a tényleges búvás, rejtőzés kényszerűsége nyomult. Szentendrén ugyan elhurcoltatásban, megaláztatásban egyetlen művésznek sem volt része, mégis áldozatot követelt a fasizmus: Vajda Lajost, Ámos Imrét, Cserepes Istvánt. Ekkor hunyt el tragikus hirtelenséggel Paizs Qoebel Jenő. A háború kezdeti éveiben nagyobb létszámú jobbára baloldali érzelmű, néhány tagja által illegális politikai tevékenységet is folytató művészcsapat verődött össze a Haluskai tanyán Pismanyban, a Szamárhegy apró magánházaiban és vele átellenben a Szentendrei-szigeten Tamás bácsi panziójában. Ezek egyik évről a másikra elmaradtak. A nyaralással felérő csoportos meghúzódásnál kevésbé feltűnő egyéni búvást választották, akik rákényszerültek, példának okáért Szántó Piroska Bajótón, Czóbel Béla és b. Hatvány Ferenc a Módok házban, Cserepes István a művésztelepen. (Lehel Mária és Bólner nevű tokaji amatőr festő ugyanott tartózkodott.) A művésztelep, a szentendrei művészeknek szervezetileg körülhatárolt, dokumentált működésű egysége fokozatosan szétzilálódott, a hanyatlás állapotába került. Művésztagjai egy részét megbízások, ösztöndíjak — mint a balatoni és székelyföldi — szólították el a telepről, vagy katonai behívók rendeltek szolgálatra. Deli Antalnak, Bánáti Sverák Józsefnek, 1941-ig Onódi Bélának is állandó lakóhelye itt volt. Rajtuk kívül Barcsay Jenő, Paizs Qoebel Jenő és Kántor Andorék tartózkodtak időlegesen az önellátó paraszti gazdaság háztáji kertjére emlékeztető telepen, 1944-ben csak Deli és Sverákék, de megfordult kint Rozgonyi és Bánovszky. 1940-ben a kultuszminiszter megszüntette a telep állagmegóvására addig folyósított 1000 pengő éves szubvenciót, ugyanabban az évben árvíz öntötte el a telepet és a várost oly magas vízszinttel, hogy az alsóbb városrészekben, így a Preobrazsenszka környékén, az ablakok könyöklőpárkánya fölött hömpölygött a víz. Mindkettő súlyosan hozzájárult a roskatag, elhasználódott, felvizesedett telepi épületek további romlásához. A telepet mint közcélú felhasználásra alkalmas, tágas kerttel körülvett épületegyüttest hadiraktárnak, munkaszolgálatosok átmenő szállásának, majd katonai autójavító műhelynek és gumiraktárnak használta mind a német, mind a szovjet hadsereg, nem csekély rombolást és pusztítást hagyva hátra. 1946. június 25-én az ingatlan állapotáról felvett jegyzőkönyv így örökíti meg a telep állagát: „A bejárattól jobbra öt lakás jó állapotban, a bejárattal szemben az egy lakásos épület használható állapotban található. A bejárattól balra levő nagy épület teljesen elhanyagolt állapotban van, ajtók, ablakok hiányoznak, tetőzet rossz, falak omladozóban. Végül a kapubejárattól balra lévő szélső épület, mely két helyiségből áll, elhanyagolt, rossz állapotban van, padlózat, ajtók, ablakok hiányoznak, tetőzet rossz. A park és a gyümölcsös (80 termőfa) elhanyagolt állapotban van, kút és ivóvíz lefolyó tönkrement, használhatatlan." Kerítés csak a Deák Ferenc (ma újra Bogdányi) út felől áll. Szentendre nem szenvedett számottevő háborús károkat, a telep sem pusztult el, mint például a szolnoki, de mégiscsak károsodott. Ez arra indította a festőket Jeges Ernővel és Sverák Józseffel az élen, hogy a világháború utáni első életmegnyilvánulásként a kultuszminisztériumtól 80 000 pengő szubvenciót kérjenek a helyreállítási munkára. 10
