Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

In memoriam Sík Sándor - Rónay László: Sík Sándor, a költő (A szavak inflációjától a megtalált szóig)

Titkát a titkos múltnak s a titkosabb jelennek S az eljövendőségnek, és mindent, és magad. És sírj egy csendes himnuszt a kettős végtelennek. (A mécses) Sík Sándor számára sosem jelentett nyitott kérdést a hit valósága; evidenciaként élte meg, hogy a Teremtő mindenütt jelen van a teremtett világban, s minden keze nyomáról árulkodik. Bármilyen élethelyzet, akármilyen látvány megfelelő alkalmat jelentett költői ihlete számára, hogy felszárnyaljon, túl az egyszerűi, hogy abban az örök lenyomatát keresse s mutassa meg. Ez a költői mutatvány azonban némiképp egyhangúvá tette fiatalkori líráját. A példaadás nagyszerűsége, a már jelzett hatalmas szándék elfedte a személyes, hétköznapi érzéseket, épp azt a költői tartományát, amelyben igazi remekléseinek lehetősége rejlett. Miközben végtelenül könnyűnekés szabadnak érezte magát, voltaképp a saját elhatározásából metszette el azokat a szálakat, amelyek a szenvedéseket rejtő léthez kötötték volna. „Egy perc talán, egy pillanat: — írta Alkonyat a Balatonon című versében — De addig az enyém a nap."? S aztán megjött az első világháború, amely elfelhőzte a napot. A nemrég még diadalmasan felszárnyaló, a hatalmas hittitkok letéteményesének látszó lírikus hirtelen ráébredt önnön végességére, az ember kiszolgáltatottságára, s így módosította költői programját: Az Isten küld, testvéreim, tinéktek Hogy sugarai eleven tüzét Amik arcáról a szivembe égtek, Sugározzam csendesen szerteszét. A testvéreknek, kik az éjben járnak. Az Isten küldött, szentjánosbogárnak. Ez volt az alkatához, emberi természetéhez illő feladat. A csendes, alázatos vállalás, a fejet hajtó belenyugvás. S ezzel nincsen ellentétben, hogy ekkor születnek legpatetikusabb versei, melyek azt a hangot folytatják és teljesítik ki, melyet a magyar romantika nagy lírikusai zendítettek meg legerősebben. A háború alatt született verseinek egy része drámai víziók formájában idézi a világ sorsdöntő eseményeit. Bennük az a látomásosság a döntő poétikai elem, amely Vörösmarty tépett, önmarcangoló líráját hatotta át. De van ekkori verstermésének egy másik tartománya is: a magányos, tévelygő ember életérzését foglalta különféle keretekbe, képein a tél uralkodik, a magány szele sivít, s megnyugvást csak a kegyelem adhat. Ekkor lesz meghatározó jelképe a kereszt, mely az emberi szenvedés új minőségét rejti magába: A lét örök forgása egy percre megmeredt, S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten. Nagy, ismeretlen tűzzel a lélek új titka rezgett Szemén és homlokán s a töviskoszorún. És karjait kitárta, szelíden, szomorún, És magához ölelte a rettentő keresztet. (Jézus és a kereszt) Ebben a világháborús korszakban kezdett új lírai kifejezésformával is kísérletezni. Apró helyzetdalok, érzésvariációk tűnnek fel a szeretetet, testvériséget, nagy emberi érzéseket megjelenítő versek mellett. Ezek a miniatűr természetleírások vezetnek át a húszas évekbe, azokhoz a meditativ, a csendesség boldogságát kifejező költeményekhez, melyek koránt670