Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

In memoriam Sík Sándor - Rónay László: Sík Sándor, a költő (A szavak inflációjától a megtalált szóig)

sem a világtól való menekülés kifejezői, hanem inkább a régóta szunnyadó, most igazán tárgyára találó szeretet, mindenkiben meglévő szülői érzés megszólaltatói. A pedagógus, a cserkészvezető most ismerte meg igazán a természet rejtett szépségeit, most telítődött azzal az érzéssel, hogy a virágok között lépdelve bármelyik pillanatban megtörténhetik a csoda; Istennel találkozhatunk a létben, a meditációban. Ekkori költészetének angyal volt az útitársa, tanítványai, a fiúk, a piarista diákok a lelkesítői, s egy halk, olykor játékos ritmusban tovasikló, csilingelő rímeket megcsendítő kifejezésmód adta háttérzenéjét. Bár akadtak olyan megrendítő események, mint Prohászka halála 1927-ben, amikor úgy érezte, árva lett, s a gyász pillanatában feltámadt ihletének régi, fénylő, nagy feladatokat teljesíteni vágyó lángolása. Ám a következő és a környező költemények azt tanúsítják, hogy meghaladta már az elfelejtett szavakat, sokkal otthonosabb a maga felfedezte világban, amelyben imádságos lélekkel vállalhatja s teljesítheti ki szolgálatának új tartalmait, s amelyben a magány kínálja azt a termékeny figyelmet, mely érzékenyen és éberen hangolódhat rá a távoli hívás meghallására, az üzenet elfogadására: Megrezzen most egy vén csalán Távol harangszó mély dalán, Mely messze zsongja lombon át Az esteli Urangyalát. Elhallgat minden itt körül, Megáll a gyík, a szél elül, És — mindnyájunkért egymagán — Ávéba kezd a csalogány. (Angelus) Teljesen külön csoportot alkotnak ekkori lírájában a Rómában írt versek. Mint tudjuk, alkatától és egyéniségétől meglehetősen távol álló ajánlatot kapott itt, dolgozhatott volna a piaristák rendfőnöke mellett, s komoly egyházi funkciót tölthetett volna be Rómában. Nem vállalta. Sokkal fontosabbnak, küldetésesnek érezte itthoni munkáját. Mindazonáltal az „örök Róma" látványa, a tengerpart, a katolikus hagyomány központjával való szembesülés olyan ihletforrást nyitott számára, amelynek révén még karakterisztikusabb lett verseinek meditációs rétege. A nagypénteki Miserere, a Tengerparti ének az úgynevezett neokatolikus irodalom maradandó remekei. Nem itt a helye, hogy Sík Sándor és a neokatolikus irodalom kapcsolatáról szóljunk. Őt magát — mint ezt kivételesen hatásos beszédei is igazolják — erősen foglalkoztatta a nagy és látványos megtérők példája, s annál inkább foglalkoztathatta, hiszen élet- és líraszemléletének egyik legfontosabb eleme az élmény, a pillanatnak a személyiségre és gondolkodására tett hatása. Mégsem sorolhatjuk őt egyértelműen ebbe a vonulatba. Hiszen egyházi műveltsége, hite olyan erős pilléreken nyugodott, amelynek nem volt szüksége újjáépítésekre és változtatásokra. Rómában, vándorlásai és nagy utazásai közben magától értetődő természetességgel őrizte ezt a szinte gyermeki hitet, erőt adott neki bizonyosságának tudata, biztonságot emlékei, melyeket azután egyik legérdekesebb kötetében, az 1931-ben megjelent Fekete kenyérben rendezett el végérvényesen. A Fekete kenyér egyszerre lírai napló és önvallomás. A Szegedre került egyetemi professzor ebben a formában tudta megőrizni magában azt a tiszta szívű, s költészetében mindinkább nagy szerephez jutó gyermeki szemléletet, melyet ebben a minőségében másként gyakorolhatott. Hiszen itt is voltak kedves fiai, talán itt ismerte meg a szíve számára legkedvesebbeket. De ezek a fiúk nem kiscserkészek voltak, hiányzott belőlük az árvalányhajas romantika, annál súlyosabb társadalmi kérdéseket vetettek fel, s professzorukat a magyar társadalom és történelem egzisztenciális kérdéseivel szembesítették gyakori beszélgetéseik és vitáik során. Bizony, gyakran megkísértette az az érzés Sík Sándort, hogy minden visszá671