Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Kulin Ferenc: Kölcsey vallásbölcselete (Töredékek a vallásról)
ló, érzéki-szellemi teljességet sóvárgó „lélekvesztő szentimentalizmus" alanyisága fordul át ez időszakban olyan tendenciájú tárgyias költészetbe, amely a nemzettel — úgy is, mint egy meghatározott eszmei-politikai örökség hordozójával, s úgy is, mint az önmaga jövéjéért felelős kollektív szubjektummal — való érzelmi-erkölcsi azonosulást tekinti céljának. A Töredékek írása közben szubjektíve is felerősödő „religiói érzelem" a már feladott partikuláris én és a kívánt, de még ki nem fejlődött kollektív éntudat között teremt kapcsolatot, s biztosítja a formálódó személyiség magvának állandóságát. Vagyis nem a közösségből kiszakadó, magányában elszigetelődő lélek próbál megkapaszkodni a transzcendenciában (miként például a német romantika költői), hanem egy ellentétes irányú pályán haladó, társadalmi mozgásteret és szereplehetőségeket kereső individuum mozgósítja magában a vallásos hit által felszabadítható pszichikai energiákat. A XIX. század elején megújuló vallásosságnak olyan vonása ez, amely nemcsak Kölcsey művét, de az egész korszak magyar irodalmát megkülönbözteti az európai romantikától. Ez az európaitól eltérő sajátosság — mint láttuk — azon az áron alakulhatott ki, hogy megszakadt a magyar felvilágosodás természet- és emberképének, azaz az érzéki és a szellemi ember egységét kereső bölcseletnek Bessenyei és Kazinczy nevével jelölhető folytonossága, másfelől pedig hatástalanok maradtak a német klasszikus filozófiának azok az impulzusai, amelyek Kant és Fichte művei révén már jelen voltak a korabeli magyar szellemi életben. A mérleg másik serpenyőjében viszont az így formálódó magyar sajátosság pozitív elemei vannak. Ilyenek: a klasszika egyoldalú antikvitáskultuszát ellensúlyozó keresztényeurópai szellemi örökség tudatosítása, a dogmatikus vallásosságon és a felekezeti ellentéteken felülemelkedő „religiói érzelem" egybeötvözése az erőszakmentesség elvét s a moralitást tisztelő, a „nép alsóbb osztályaira" épülő demokratikus politikai közösség eszméjével. Pozitívumként értékelendő az is, hogy ez a fajta közösségidea szemben áll a kor provinciálisán nemzeti szellemével, s ezáltal segít kiszorítani azt a születő romantika nemzeti ethoszából. Az a tény, hogy a felvilágosodás korai szakaszának legszebb reménye irreális illúziónak bizonyult, mert a kibontakozó személyiségerők nem teremthették meg az ember érzéki-szellemi egységét — természetesen nem a bölcselet —, hanem a társadalom történetében leli magyarázatát. A kudarc mélyen összefügg az európai társadalomfejlődésnek azzal az általános sajátosságával, amit Schiller a nembeli kibontakozás és az individuum elsorvadásának paradox kölcsönviszonyaként 55 ír le, de magyar változata pusztán eme általános okból nem volna érthető. Mert amíg a polgáriasuk létfeltételek között — tőlünk nyugatra — felbomlott-megkettózódött személyiség lázadó érzékisége éppen e skizofrénia és a polgári viszonyok elleni küzdelemben emelkedhet eszmei és művészi magaslatokra, nálunk a kultúrahordozó nemesi értelmiség saját „természetének" megzabolázása révén töltheti csak be polgári-értelmiségi misszióját, s ezért eszményinek tekinti és erkölcsi fölénytudattal viseli a polgári személyiségalkat gyötrő skizofréniáját. Ennek az önnön természetével harcban álló magatartásnak van nélkülözhetetlen szüksége a vallásos hitre. S innen érthető, hogy miközben a klasszikus polgári fejlődés tapasztalataira épülő morálfilozófiák (Kant, Fichte) szerint az erkölcs megalapozásához nincs szükség a vallásra, s az emberiség fejlődési rendellenességeinek korrigálása rábízható az „esztétikai nevelésre" (Schiller), addig a fiatal Kölcsey csak hit által tudja elképzelni a moralitást, s az esztétikum jelentőségét is csak a vallásos nevelés céljának alárendelten ismeri fel. Nyitva maradt a kérdés: végül is hol van a Töredékek eszmetörténeti helye, ha sem a Bessenyei—Kazinczy-féle magyar felvilágosodás eszméivel, sem a Herder—Kant— Fichte nevével jelölhető klasszikus, német filozófiával nincs szinkrónban. Nos, ha felfigyelünk arra, hogy Kölcsey emberképe, morálfilozófiája, történetbölcselete és valláskritikája egyaránt természetfogalmából vezetóhetó le, hogy válaszolhassunk kérdésünkre, ezt a szemléleti közös nevezőt kell végezetül közelebbről megvizsgálnuk. 72
