Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

In memoriam Sík Sándor - Rónay László: Sík Sándor, a költő (A szavak inflációjától a megtalált szóig)

Hadd fújja más a csatahívó kürtöt, Tartson a népnek bűnt vallani tükröt: Én csak a menták fejebúbját lássam. Tücsök a társam. Sirasd te látó, sarkcsillagok hulltát, Zúgd el a földnek üstökös indultát: Én a magam kis bíbelőit dallom. Isten a hallóm. Sík Sándor, Harsányi Lajos és Mécs László úgy szerepel az irodalmi köztudatban, mint századunk katolikus költőtriásza. Harsányi Lajos indulása volt a legígéretesebb, ám vidékre kerülve sosem talált igazén témájára. Mécs László páratlanul népszerű volt, csillaga a harmincas években egészen elhomályosította két társáét, ami nyilván Sík Sándornak volt fájdalmas, hiszen Harsányi akkora már meglehetősen kiesett az irodalmi köztudatból. Mégis azt kell mondanunk, az idő Síknek dolgozott: műveltsége, tudatos önépítése, szerénysége, nyitottsága mind olyan erényei, melyek maradandóvá teszik életművét, míg Mécs László olykor túlfokozott lírai dinamizmusa inkább korhoz és aktuálishoz kötött. A negyvenes évek többszörös megpróbáltatásokat rejtettek Sík Sándor számára. A zsidótörvények idején egyre erősödött benne a meggyőződés: ő is kivetett, hiszen bizonyos mértékig csak kivételezett. Paptársai között is volt egy-kettő, aki éreztette ezt vele. A Budapesten megürülő esztétikai tanszéket joggal foglalhatta volna el, hiszen hatalmas összefoglalása a magyar széptannak igazi értéke, a beleélés esztétikájának maradandó alkotása, mégis felzendült az ellenkezők kórusa, nem akarták, hogy a „gyanús" származású professzor Pesten legyen egyetemi tanár. Ekkor írt versei — többségük mejelent a Győzöd-e még? című kötetben, 1945-ben — fájdalmas hittel jelenítik meg a világ kiszolgáltatottságát, az uralomra jutott embetelenségtől való rettnetet épp úgy, mint a magányos ember fájdalmát. Némelyik költeményét tényleg ,,halál-előgyakorlatul" írta, amint erre a Pilótában célzott. Megfigyelhető ekkori verseiben a formaváltás: megritkulnak a nagy elégiák és ódák, viszont egyre többször találkozunk a személyes énre orientált fájdalmas életképekkel, melyeknek a lényegre törekvés, az érzés minél hitelesebb megszólaltatása a központi magva. Legkedvesebb verseinek egyikében, az Éjszaka 1943-ban írtban így fogalmazza meg hiábavalóságának, elhagyatottságának vigasztalan érzését: De mit tegyen a férfiú, Kinek törvénye: tenni, Ki prófétálni küldetett, És nem hallgatja senki És két halál feni rá fogát, A kinti és a benti! Kívül az ordas légiók, Az emberhús—veszítők. Benn a megőrült háza-nép, A Krisztust újrafeszítők. Cseppenként véreztti el A százgyökérű szív őt. Harmincegynéhány évvel ezelőtt ugyanez volt a törvénye: tenni. Akkor szembe a nappal indult, s liliputi népségnek nézte azokat, akik más útra tértek. S most eljött a csendes, fáj674