Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Kulin Ferenc: Kölcsey vallásbölcselete (Töredékek a vallásról)

megállapításai, amelyek Luther elmarasztalását Jartalmazzák, és amelyek a két vallás közötti különbséget lényegtelennek minősítik, szinte szó szerinti idézetek abból a levélből, amelyben Kazinczy őt Villers olvasására biztatta. És Kölcsey válaszának sokszor idézett mondata: „Ha választanom kellene a secták között, bizonyosan én is annak adnék pálmát, mely magát Rómáról nevezi"

18 — ugyancsak a Kazinczyval való tökéletes nézetazonosság bizonyítékának látszik, hiszen a mester a katolicizmus iránt gyakran hangoztatott rokonszenvét éppen ifjú barátjához írott, már idézett levelében indokolta meg. Ha a két felekezet között — így Kazinczy — ,,a különbség bizony kisebb, mint kevélyen hisszük (...) vajon nem annak kell tulajdonítani az elsőséget, aki pótlékul Muzsikát, Festést, Architektúrát ád, az felett, amely pótlékul semmit nem ád?" — kérdezi, félreérthetetlenné téve, hogy a vallásos élményen belül kiemelkedően fontos szerepet tulajdonít az esztétikai élménynek. Kölcsey mintha kifejezetten a fenti kérdésre válaszolna: „A néphez közelebb a poéta, mint a filozóf, azaz az érzés, mint a vizsgálódás" — állapítja meg,

19 s azért érvel a tárgyakhoz, szentekhez és ceremóniákhoz kötődő vallásos képzetek, illetőleg érzelmek „hasznossága" mellett, mert nélkülözhetetlennek tartja, hogy „a gyenge értelem a képzelet és szív hevülései által segíttessék".

20 A nyilvánvaló egybeesések és hasonlóságok a két író vallás és esztétikum viszonyát érintő nézetei között azonban megtévesztőek. Azt a látszatot keltik, mintha Kölcsey e tekintetben is Kazinczy irányát követné, valójában viszont éppen eltérő esztétikumfelfogásukban ragadható meg a csak később felszínre kerülő alkati ellentétük lényege. Mert míg Kazinczy számára minden morális és vallásos eszme csak a szépség fogalmán belül érvényes, s maga a szépség viszont független a hit és az erkölcs normáitól, addig Kölcsey csupán katalizáló szerepet tulajdonít az esztétikai érzéknek a „religiói érzelem" kiművelésében. Kazinczy felfogását egy későbbi levele tükrözi a legvilágosabban. Arra a vádra, hogy az Epigrammai morál с verse „ellenkezik a keresztyén morállal", kérdéssel felel: „Rosszá teszi-e az a dolgot, hogy (...) ellenkezik...? Szent Pálnak ascétai leckéi azt sem engedik meg, hogy Horáczot némely helyein megolvassuk, azt sem engedik meg, hogy gyönyörnek érzéseivel nézzük a vatikáni Apoll és a medicsiszi Venus-Anadyomené lepletlen márványszobrát (.. .)"

21

. Ennek a pogány szépségkultusznak — amennyiben nem fordul szembe a vallással — nemcsak az a feltétele, hogy az érzéki szféra ne álljon a vallásos érzelmek kontrollja alatt, hanem az is, hogy az istenélmény is független legyen a képzelőerő produktumaitól. „Nekem elég azt az Istent ismerni, mely bennem lakik"

22 — vallotta Kazinczy, bizonyítván kijelentésével, hogy a katolikus vallásgyakorlat „pótlékait" — a „Muzsikát, Festést, Architektúrát" — esztétikai önértékükért becsülte, s nem pedig, miként Kölcsey, a religiói érzelem „kimívelésének" eszközét látta bennük. És itt van a döntő különbség kettőjük vallásfelfogása között. Kazinczynál világosan elkülönül a vallás személyes és — mondjuk így: — művelődésszociológiai aspektusa, míg Kölcseynél egybemosódik e két nézőpot. Ha a Töredékek némely helyén szubjektíve hiteles érzelmességgel nyilatkozik is az istenről és hitről, eme érzelmesség mögött sokkal inkább egy normatív énkép, egy stilizált szubjektivitás érezhető, semmint Kazinczy megszenvedett és letisztult vallásossága. Kazinczy hitét az egyéni és nemzeti szuverenitás végletes korlátozottságára figyelmeztető sorsélményei formálták, így annak centrumában — érthetően — saját személyiségtudata áll. A predestináció tanába kapaszkodik, mert a kálvinizmusnak ez az eleme segíti abban, hogy egyeztetni tudja a felvilágosult ember szabadságeszméjét drámai történelmi tapasztalataival. „Isten útjai megfoghatatlanok," — írja 1811-ben. „ .. .néha akarja, néha csak engedi a rosszat, s az ember szabadon teszi, ami felőle vagy elvégezve, vagy előre látva vagyon. (...) Osztán néha — s mely gyakran! — az ártatlan süllyed, a gonosz győz, mert úgy kívánja a természet nagy célja."

23 A történelmi világba beavatkozni már nem tudó, s e tehetetlenségbe belenyugvó, ugyanakkor szubjektív szabadságlehetőségét, személyiségtudatát feladni nem akaró ember lélektani paradoxona teremti a kettősséget: feltétlen hitet a cselekvő emberrel rendelkező gondviselő abszolút hatalmában, másfelől azt a meggyőződést, hogy az érzékek és a képzelet birodalma — minden, ami a szépség, az esztétikai gyö-