Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Horváth Lajos: Császár Ferenc tusculanumai és szenvedései

Dúló tatár előtt Nem bolyg e tájakon Királyod, oh magyar! Törékeny csónakon; / Harczokra nem kel a Mély álmú Frangepán: Sasfészke romba dőlt A puszta szirt fokán. S a rom felett buján Repkény s babér virul; Alatta bajnokok Sok ezre porhanyul; S a nyugvó hősöket, Kiket bús rom föd el, Csatára, kémlelő Őr, nem riasztja fel! Velence mátkáját Ölelni szállt alá: A mátka hűtlen lett, Örvénybe burkolá. Gályái széttörvék, S zsarnok parancsokat A csöndes Adrián Többé nem osztogat. A rettegett Uszkok Sem jön rabolni már, Nyájával a pásztor, Dühét nem félve, jár: A messze csillogó Tüzet halász raká, Ki honn szeretteit Bátorságban hagyá. Vész mellyet emberész, Emberkar alkotott, Nem éri a sajkást S a gyönge csónakot: S ha még vihar se dúl, Biztos ma tengered: , О hon — hajózna bár Feléd nyugat s kelet! Az idill azonban itt is túlzottan van jelen. Mintha nem harsogna máris a mélyben a leendő nagy idők nagy dübörgése, a magyarral ellentétes vagy külön utakra térő nemzetiségek mozgalmai, melyre — úgy látszik — Császárnak nincs füle. Személyes sérelmei fogalkoztatják minduntalan, de becsületére legyen mondva, ezeken képes felülemelkedni belső küzdelemmel s a haza tiszta vétlenségét a sorscsapásokban végre kimondani. A már idézett Vándorhajós című versében szinte életre szóló alapállását fejti ki. 319