Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Hódi Gyuláné: Petőfi Sándor aszódi vonatkozású költeményei

vissza-visszatekintgetés az elmúlt hónapok eseményeire egy másik irányú mozgást indít be, s ez egyúttal fékezi is az imént említett lendületet. Ilyen módon az állandó előre- és visszapillantás a vers idősíkjainak sajátos flexibilitását eredményezi. Hasonló dinamizmus tapasztalható a vers térdimenzióiban is. A költeményben mindvégig érzékelhetjük az „itt" és az „ott" ingamozgását is. Végül az idő és a tér belső játéka a befejező két sorban egy közös holtpontra jut, s az utolsó verssor már csak az „ott" és a „majd" irányába lendül. Bár korábban többször elhárítottuk a túlzás veszélyét, mely szerint a Búcsúzás a későbbi költőnek már gyermekkorában megmutatkozó tehetségét bizonyítaná, azt mégis bátran kijelenthetjük: a jelen kötetben közölt másik két búcsúztatóhoz képest Petőfi sorai kétségkívül sikerültebbek. A Búcsúzás egészében kimunkáltabb, gondolatmenete tisztább logikára épül, művészi eszközei árnyaltabbak. „A szerző már itt elárulja, ami később egyik főerénye lesz: mesterien tud szerkeszteni" — írja ILLYÉS Gyula a versről.

19 Ugyanitt Illyés a „suta bájt" nevezi a Búcsúzás egyik legfőbb jellemzőjének. A vers ugyanezen erényeire figyel fel PANDI is, amikor azt írja, hogy az „embrionális egyéniségmoccanások a legfigyelemreméltóbbak Petőfi zsengéiben".

20 A későbbieknél kissé részletesebben foglalkoztunk a Búcsúzás című verssel, hiszen ez az egyetlen olyan költemény, amelyet Aszód közvetlenül mondhat magáénak. Másrészről kiemelt figyelmet érdemel a vers a maga első volta miatt is a teljes költői út állomásai közül. Az ezt követő öt vers már csak közvetett módon kapcsolódik Aszódhoz, noha ezek valójában az egész művészi pályán végigkísérik alkotójukat, mint az „eseménydús három esztendő" eleven emlékei. О A Búcsúzáshoz hasonlóan az irodalmi utánérzések és az „egyéniségmoccanások" ötvözete jellemzi Petőfi A hűtelenhez című versét is. 1855-ig ezt tekintették a költő első versének, mígnem a Búcsúzás átvehette az őt megillető helyet a költő művei között. A HŰTELENHEZ Eskü szegte lányka! emlékezzél Arra, a midőn: „Ah meg ne vessél," így, imádva téged, kértelek, „Légy kegyelmes énerántam s szíved Add nekem, ki csak tenéked hived Voltam, és leszek, míg létezek!" Akkoron kérő keblemre dűlve, S a szerelem tüzétől felhevülve Ezt rebegték csalfa ajkaid: „Hő szivem tiéd csak drága lélek! Esküszöm, hogy csak tenéked élek, Szűnjenek könyűid, bánátid." Én ezáltal istenűlve lettem, És keserves sorsom' elfeledtem, Emma! gyönge karjaid között. Édenek nyilának énelőttem, Nem borultak fellegek fölöttem, Tőlem a bú mind elköltözött. Ám de milly rövid volt boldogságom, 282