Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Hódi Gyuláné: Petőfi Sándor aszódi vonatkozású költeményei
nulót alig titkolható erővel, hanem a Galga-parti játszóhelyek hiányát is megérezte ebben az elkomoruló pillanatban. És ez a pillanatnyi felhő az öröm egén már elegendőnek is bizonyul ahhoz, hogy a költemény hangulata néhány sor erejéig visszazökkenjen a korábbi komolykodásba. Ismét felbukkannak a „tudomány ösvényi", majd mintha a gyermeki élet tere kiszélesedne egy pillanatra, általánosabb emberi sorsszerűség fogalmazódik meg a következő két sorban: Majd midőn a sors keze minket messzire széleszt Egymástól... A pillanat múlandóságának ösztönös megsejtése után visszafoghatatlan erővel tör fel a versben az öröm motívuma. Úgy érezzük, hogy már valóban csak a„helyzet kívánta szenteskedés" diktálja, hogy puszta illendőségből megismételje — egy jelzővel is megerősítve — a közeli múltat, a „tudományoknak kimeríthetetlen ösvényét". A versnek ebben a részében már egyetlen homogén érzés uralkodik: az öröm. Az „itt nem lelt" és az „itten lelt" öröm ugyanazon híd két pillérét képezik, amely a játékos-gyötrelmes közelmúlt és a közeli boldog jövő partjait köti össze. E két jelzős szerkezet között mintegy kiemelt helyen áll az idézőjelbe tett, ódái szárnyalású szózat, amelyből a „gondok" és a „gondolkodás" ellentéteként a kétszer megismételt és a felkiáltójellel is megerősített „pihenni" szó hangzik ki a legerőteljesebben. ... Ti komor gondok, nem adunk most Helyt főnkben néktek... — szól a költő diadalittasan, s a lelassuló spondeusok még alá is húzzák ezt a diadalmas érzést. Anélkül, hogy tudományos megalapozottsággal állítanánk, hogy ez a himnikus szózat a költő által korán megkedvelt Ovidius közvetlen hatását mutatja, mégis idéznünk kell Ovidius egy — értékszerkezetében igen hasonló — sorát: Tőlem inalnak a gondok az új örömek közepette.. . 18 Nem csak a hexameteres verselés hasonló hangzása sugallja az összehasonlítást, hanem a verssorokban megfogalmazott ellentét analógiája is: az öröm és a gondok éles szembeállítása, az öröm diadalának motívuma a gondok és a kötöttségek felett. S ha korábban annak lehettünk tanúi, hogy a befejező egységben hogyan ragadja el a kamaszköltőt a kitörés megkönnyebbült öröme, úgy az utolsó négy sor bevezetéseként a „most Társím" felkiáltás a legőszintébb gyermeki hangon szól. A kisdiák szinte elfeledkezik az illemről, s a „vessük el a könyvet, tanodánkat hagyjuk örömmel" csatakiáltással szertekiáltja azt, ami eddig is rejtve vagy leplezetlenül ott bujkált a vers illemtudó sorai között. A „pinduszi ösvény" és a szülői ház vonzása közül az utóbbi erősebbnek bizonyult. Az utolsó sor felpergő ritmusa, az alliteráció zenéje hangot ad a gyereksereg türelmetlenségének, a magas hangzók dominanciája pedig érzékelteti az elszabadult öröm eufóriáját: És szaporán édes Szüleink kebelébe siessünk! Méltó ez a befejezés a versfelütés mívességéhez. A kezdő és a záró sor tökéletes egységbe fogják a verset, amely sajátos idő- és térbeli mozgást hordoz magában. Az „immár", az „ez óra", valamint az „ezentúl", „majd midőn" — a most és a majd — a határozott előrehaladás, a lendület hatását keltik. Ugyanakkor az „immár" pillanatából való folytonos 281
