Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Hódi Gyuláné: Petőfi Sándor aszódi vonatkozású költeményei

lusztrálják a dúsan alkalmazott jelzők, amelyek értéktartalmukat tekintve szintén az ellentétesség hatását keltik: „zöldPinduc", nyájas musasereg", „gyönyörűebb illatozású virágok", valamint a „vadonynak puszta helye", „gyenge eszünk", „fárasztó pinduszi ösvény". A bukolikus lírára emlékeztető képek után a tizedik sort követően megváltozik a vers szóhasználata. A korábban nagyszámú minőségjelzőt a birtokos jelzők váltják fel, s ezek már nem annyira a tanulás izzadságos örömeiről, mint inkább a tanultak emelkedettségéről, példaadó szerepéről szólnak: „Nepos hősei", „Graecia nagy fijai", „Karthágó győztesi". E néhány sor igéinek jelentéstartalma ugyanezt a hősi pátoszt szolgálja: „törni utat", „akadályt meggyőzni", „csatákban valának", „haltának el". A tizenhét soros első egység bonyolult mondatszerkezetei után higgadt fölénnyel szól a 18. és a 19. sorban megfogalmazott búcsú: ... Mai ünnep válni parancsol Tőletek s a tanulástól; míg bele kezdeni kell majd! A mondat szerkezete teljesen letisztult, leegyszerűsödött, komolykodó ünnepélyességgel szól. A hexameter metruma csak egyetlen pillanatra botlik meg, szinte árulkodva a komolykodás felszíne alól majdhogynem kibukó féktelen örömről. PÁNDI Pál ezt a kettősséget tekintette a Búcsúzás legfőbb hangulati jellemzőjének, észrevéve, hogyan viaskodik a versben a „helyzet kívánta szenteskedés" és az „ünneprontó öröm".

17 A vers fentebb taglalt első részében is felbukkant már a kisdiák kötelező szerénykedése: Ennyit ... volt gyűjteni képes Elménk és iparunk! A második szerkezeti egységben a hála „tiszteletkörét" leírva ismét megjelenik az önnön teljesítményét szerénykedve lebecsülő kisdiák alázata: Hogy minket halgatni nem untatok el rebegóket, S a vers kezdő sorában igencsak büszkén hangzó „immár kész koszorúnk" a 24. verssorban a már sokkal szerényebb „csekély szálkú koszorúnkéként látható viszont. Valószínű, hogy Korén tanár úr intelmeinek is szerepe volt abban, hogy a diáktársak nevében szóló fiút ne ragadja túl magasra a tanulói büszkeség. (Az 1836-os köszöntő is gazdag a szerénykedés hasonló fordulataiban.) A köszönetnyilvánítások protokoll diktálta sorrendjében az utolsók között olvashatunk a „kedves helyekről", majd a „deák Társakról". Az eddigiek emelkedett hangvétele és patetikus mondatfűzése után oly friss hangon szólal meg a vers, mintha egy márványtemplom hűvös csendjében gyermekzsivaj csattanna fel. Mozgalmas életkép következik, amely a komolykodó bevezetés után leleplező erővel hat: a kis tanuló, aki „Helikonra törni utat, s akadályt meggyőzni" érkezett a schola latinába, valójában egy mozgékony kamaszfiú, aki a magához hasonlók társaságában érzi igazán jól magát, talán jobban is, mint az „édes múzsái körben". Csupa kirobbanó dinamizmus és erő ez a néhány sor. Szóhasználatának egyszerű köznapisága már azt a Petőfit vetíti előre, akinek legfőbb eszköze majd éppen ez az eszköztelenség lesz. Az igenevek gyors egymásutánja, a párhuzamosan szerkesztett tagmondatok elevensége ezek után lágyan olvad át a hiány megfogalmazásába: ... ezentúl csend üli kedvelt Tájitokat, már már elhagyni fogunk mi ezennel. Olyan szép hangulati ívet ír le ez a néhány sor, hogy a vers olvasása során először érezzük igazán a búcsú komolyságát, azt, hogy nemcsak a „Szüleink hajléka" vonzza a kis ta280