Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Hódi Gyuláné: Petőfi Sándor aszódi vonatkozású költeményei
Drága Tanító Urunk! ki fáradhatlan iparral A tudományokban jártassá tenni akartál Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár Búcsúszót, mert elválunk sok időre Tetőled! S ti kedvelt helyek! a hol számtalanszor mulatoztunk Vagy nagy körbe leülve, vagy a laptát veregetve És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben Víg dallokra fakadva: ezentúl csend üli kedvelt Tájitokat, már már elhagyni fogunk mi ezennel. S végre deák Társaim! Kik nem köz s renyhe erővel Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra Tőletek elválaszt, szétószlunk mostan: egy erre, Másik amarra megyén születése helyére, holottan Hány örömek várják édes Szüleiknek ölében. Majd midőn a sors keze minket messzire széleszt Egymástól, midőn itt nem lelt örömökbe fürödve Leszünk Szülőink hajlékában, midőn ekkép Szólhat már ajkunk: „Ti komkor gondok, nem adunk most Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok Munkáinknak utánna, pihenni! nem tanodával Gondolkodni, elég volt tíz hó árra." ó akkor Még egyszer gondoljunk, itten lelt öröminkre, Gondoljuk, mennyit fáradtunk, s izzadozánk itt A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén. S most Társím! miután végét már érte a munka. A mely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk Vessük el a könyvet, tanodánkat hagyjuk örömmel És szaporán édes Szüleink kebelébe siessünk. 7 A Búcsúzás Korén Istvánnak, Petőfi aszódi tanárának köszönheti fennmaradását, aki 1835 és 1855 között gondosan feljegyezte és összegyűjtötte a tanév eleji és végi köszöntők szövegét. A lejegyzett tizenhat valedikció száma is jelzi, hogy legkevésbé sem a korai tehetség megsejtése indította a tanár urat Petőfi sorainak megőrzésére, mint inkább a hagyományőrzés szándéka és a tanári lelkiismeretesség. „Inkább jól sikerült írásbeli házi feladat, mintsem egy szárnyaló Petőfi-vers" — írja a Búcsúzásról ASZTALOS István. 8 A vers ilyen minősítése is a korábban már Pándi Páltól idézett sajátos nézőpontot igazolja: Petőfi lírája tett kíváncsivá bennünket a kis Petrovicsra. Másrészről a fenti minősítés szemléletesen kiemeli azt a körülményt is, amely meghatározza az egész vers arculatát: a kisdiáknak egy iskolai feladatot kellett megoldania. A Búcsúzás tehát jobbára iskolai kötelezettség szülötte, semmint költői tehetségé. Mégis talán éppen ebben rejlik a vers sajátos bája: a kötelesség és az ihletettség figyelemre méltó kettősségében. Míg azonban Petőfi zsengéinek méltatói közül néhányan ebben az ihletettségben a későbbi Petőfi Sándor tehetségét vélik felfedezni, e sorok írója mértéktartóbban fogalmazva úgy gondolja: ez inkább csak a gyermek ihletettsége. Az ünnepi köszöntő hagyományos udvariassági formulái mögött ott repes a nyári szünidő elérkezése feletti örömét palástolni alig képes diák. Másrészről a vers egészét áthatja egy másfajta öröm érzése is: az alkotás öröméé. S ha a költemény soraiban mindenképpen a későbbi Petőfit kell keresnünk, akkor joggal tételezhetjük fel, hogy nem annyira a művészi színvonalban ismerhető fel itt a későbbi tehetség, mint az önkifejezés örömében. S ha ez az érzés őszinte, az meg is találja önnön hangját, nem kénytelen keresni a megfelelő kifejezési formákat. 277
