Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Hódi Gyuláné: Petőfi Sándor aszódi vonatkozású költeményei

A vers egyik legnagyobb értéke: a dinamikája. A konvenciók és az egyéniség ötvözete adja ezt a dinamizmust. A diák konvenciójáé és a gyermek egyéniségéé. A protokoll előírásai adják a költemény szerkezeti alapvázát: az alkalom megnevezése, amelyre a köszöntő készült; a köszönetnyilvánítások és a jókívánságok; elbúcsúzás. A középső szerkezeti egységben a valedikció szigorúan betartja az illemet abban a sorrendben is, ahogyan a kisdiák kinek-kinek köszönetet mond tanulótársai nevében. Előbb Podmaniczky báróhoz szól, aki — Korén szavaival — „nagylelkűleg is patronáltatván, évenkint sok ifiút a magasabb tudományos pályára előkészített egészen a szónoklati osztályig".

9 Ezután a „tisztelt figyelőknek", azaz a tanulmányi felügyelőknek mond köszönetet türelmükért és jóságukért. A Petőfi kritikai kiadás jegyzeteiből tudjuk, hogy ezek a „nagytudományú atyák" Pest és Nógrád megyei lelkészek, Sárkány Sámuel fóesperes, Esztergály Mihály alesperes, Braxatoris Károly dékán, Valentinyi János Nógrád-megyei fóesperes és mások voltak.

10 Az iskolai köszöntők szerkezeti rendjének eddigre már bizonyára jól kialakult hagyományai voltak. De Korén professzor úrnak is szerepe lehetett a vers megszerkesztésében. Jelen kötet lapjain olvasható Asztalos István közlésében a két megelőző év valedikciója, és ezek közül különösen az 1836-ban elhangzott köszöntővel mutatnak nagyon hasonló tartalmi és formai vonásokat a Petőfi által megfogalmazott sorok. Nem lehetetlen, hogy a költő ezt a korábbi mintát használta fel saját feladata forrásanyagaként, Korén István intelmeire is hallgatva. Feltételezhető, hogy Korén tanár úr a vers fogalmazványába is belejavítgatott, noha ennek hitelt érdemlő bizonyítását éppen az a körülmény akadályozza, hogy a vers nem a költő kézírásában maradt fenn. Korén István a Baróti Lajoshoz írt levelében így szólt erről: „Petrovics Sándor képes volt azt elkészíteni úgy, hogy én dolgozatán alig egy-két szót vagy kifejezést változtattam és dolgozatát könyvembe írtam. A költőnek eredeti írásában nem maradt fenn, de biztosítom, hogy egészen, majdnem változatlanul az övé."

11 A verset tehát a későbbiekben Korén másolatai alapján közölték. Az is előfordulhatott, hogy a kisebb elírások újabb szövegváltozatokat eredményeztek, és maguk a közlők is olykor változtattak Korén szövegén. Ennek következménye lehet a versben némely helyen tapasztalható helyesírási bizonytalanság (Pinduc — pinduszi ösvény, volt — volt, Társim — Társím, valamint a kis- és nagybetűs megszólítások gyakori következetlenségei). Az azonban nem valószínű, hogy Korén István a művészi megformálás tekintetében komolyabban befolyásolhatta volna a vers végső szövegét. О maga is rokonszenves szerénységgel elhárította ezt a gyanút, a gyermek nem különösebben figyelemre méltó költői tehetségéről is szólva: ,,... költészetnek ugyan, mely által később dicsőítette nevét, alig van nyoma, azt tőlem, nagyon is prosaicus embertől nem is tanulhatta."

12 De nem is lehetett nagy szüksége a kis költőnek túl sok tanári támogatásra. Kiváló tanulmányi szorgalma, az erősen latinos iskolai verskultúra és a Könyves Sándor ragadványnévre is hallgató Petrovics-gyerek gazdag olvasmányanyaga is segíthette őt abban, hogy jól megoldja ezt a „házi feladatot". Több értékes forrásmunka részletesen tárgyalja, hogy milyen olvasmányok vonzották a diák Petőfit. Aszódon érlelődő irodalmi érdeklődésének irányáról tanúskodnak az iskolai könyvtári napló korabeli bejegyzései. (Ezt a naplót 1837. szept. 11-től 1838. jan. 2-ig maga Petőfi vezette, Korén megbízásából.) Azonban az is feltételezhető, hogy egy idő után nem elégíthették ki érdeklődését és igényeit az aszódi iskola könyvtárának meglehetősen konzervatív igénnyel összeválogatott könyvei. HATVÁNY Lajos nem csekély indulattal ír erről a könyvállományról: „Mielőtt valaki újra leírná azt az évszázados használatban megkopott frázist, hogy Kazinczy, Csokonai, a Kisfaludyak, Berzsenyi, Kölcsey és főleg Vörösmarty és Széchenyi rázták föl a tespedésből és eszméltették nemzeti tudatára a magyarságot, előbb gondoljon az aszódi iskola könyvtárára, mely a reformkorbeli nagy nemzeti ébresztők míveinek sajnálatos híjával volt, — s gondoljanak az aszódi diákokra is, akik a múlt század negyedik évtizedében úgy cseperedtek fel, hogy még az is, aki köztük a magyar verset megújítani leginkább hivatva volt, ha 278