Ikvai Nándor szerk.: Életmód-kutatások Pest megyéből (Studia Comitatensia 18. Szentendre, 1987)
Reznák Erzsébet: Tanítók és iskolák Cegléd külterületén a Horthy-korszakban
éven át a gyerekek hozták magukkal a fát, amellett pislákoltunk. Világítás semmi, amikor sötétedett, szélnek kellett őket ereszteni. Az osztatlan iskolában való tanítás módját nekünk nem tanították a képzőben, ezt csak a gyakorlat mutatta meg, vagy a régi kollégák elmondták, hogyan kell csinálni. Nekem Hitter Ferenc segített. Nagyon jó ember volt, roppant karakán és szigorú a gyerekekhez, de azért szívesen segített, annál is inkább, mert az első osztályos kislánya is az én első tanítványalim közé tartozott. Négy osztályt csak egy évig, 1942-ig tanítottam, akkor kaptunk egy státust, jött Szalisznyó Ilona és megosztottuk az osztályokat. De ebben meg az volt a kellemetlen, hogy délután is tanítottunk. Mikor sötétedett, akkor már a gyerekek pillogtak kifelé, mindegy, hogy hány óra volt, el kellett őket engedni, mert még mindegyik előtt sok kilométer állt. Bizony, nagyon sokat kínlódtunk! Házi feladatot nem nagyon adhattunk. Mire hazaért a gyerek, már sötétedett, s a szülő sem nagyon törődött vele, hogy van-e még írnivalója? S legtöbb helyen egy petróleumlámpa volt, azzal nagyon kellett spórolni. Amit a gyerek az iskolában elsajátított, azt megtanulta, de az otthoni gyakorlásra nem lehetett építeni. Az osztatlan iskolának az az előnye •— a rengeteg hátránnyal szemben —, hogy itt nagyon sok idő jutott a gyakorlásra, mert a csendes foglalkozás csak gyakorlás lehetett. Persze, a tanterv sem ugyanolyan volt, mint a városi iskolában, a tanyasi gyerekek jóval kevesebbet tanultak, nekik otthon már nem kellett foglalkozni az iskolában tanultakkal. A háború előtt végig ugyanabból a tantervből tanultunk és bevált, mert év végére mindenki olvasott, írt és számolt. Pedig szegény gyerekek néha 5—6 km-ről is jöttek az iskolába — nagyon sok helyről csak fölváltva jöhettek, mert nem volt elég lábbeli. Nagyon szegény emberek laktak arrafelé, nagyon sok szegény ember gyerekét tanítottam. Jöttek azok hasig érő hóban is, ha jöhettek, de az ember belátta, hogy olyan utakon nem mindig lehet közlekedni. Ültek az osztályban, bizony gyógypedagógiai alanyok is, mert akkor még a városban sem létezett kisegítő iskola. Em, lékszem rá, az egyik család hét gyereke közül az egyik süketnéma volt. Hát azzal mit kezdhettem? Ott ült a hátsó padban, megjelent, mert ha nem járt iskolába a gyerek, megbüntették a szülőt. De fegyelmezési gondom soha nem volt velük. Ezek a gyerekek áhítattal nézitek a tanítóra — a szülők példája nyomán is. Mert tekintély volt a szülő előtt a tanító, óriási tekintély! S ezt belenevelték a gyerekekbe is, hogy a tanító szava .szent. Az iskolától kapott minden jót az a szerencsétlen tanyasi ember, aki, ha eljött, a tanító szívesen megírt neki egy levelet, kitöltött egy nyomtatványt, bármilyen útbaigazítást megadott neki. A szórakozásuk is az volt, ha az iskolában előadásokat rendeztünk, ilyenkor a terület legtávolabbi sarkából is idevándoroltak és jól érezték magukat. Az volt a lényeg, hogy együtt legyenek, beszélgessenek. A legcudarabb időben is megtelt az iskola, ha valamilyen előadást hirdettünk. Ezeknek a fő szervezője Velkér János volt, de a rendezéshez nem nyújtott senki segítséget. Színdarabokat, pl. karácsonyi jelenetéket is rendeztünk. Űgy kellett beosztani a szerepeket, hogy mindenkinek jusson, hacsak egy mondat is, mert különben sértődés lett volna. Külön készültünk a vizsgákra is, ilyenkor az egész évi anyagot át kellett tekinteni. Itt is minden szülő helyet foglalt és megkívánta, hogy az ő gyereke is szerepeljen. Külön taktika kellett hozzá, hogy az ember a legmulyábbat is szóra bírja. 353
