Ikvai Nándor szerk.: Életmód-kutatások Pest megyéből (Studia Comitatensia 18. Szentendre, 1987)

Reznák Erzsébet: Tanítók és iskolák Cegléd külterületén a Horthy-korszakban

Jótékonysági akciókra is emlékszem: a gyerekek kaptak cukrot, tejet, ezeket kiosztani nekünk kellett. Ott mindent a tanító csinált, még söprögettünk is. Hivatalos szervek nemigen látogatták az iskolánkat. Jó időben egyszerkétszer eljött a tanfelügyelő, az igazgató is megnézett bennünket néha. Arra sem emlékszem, hogy hozzánk gondnoksági tag kijött volna. Inkább mi jártunk be a városba, az értekezletekre, havonta egyszer, a Népkör utcába, az evangélikus iskolába. Ilyenkor mindenki igyekezett beszámolni, sok minden szóba jött, hoztuk a naplókat, elmondtuk, ha valaki nem tudta befejezni az anyagot, örültünk egymásnak és elpanaszoltuk a gondókat. Mert bizony nagyon nehéz volt a tanyasi tanító élete. Ha délelőttös voltam, el kellett indulnom már 7 órakor és két órakor értem haza. A délutáni tanítás egy órakor kezdődött, öt óra felé, már sötétben jöttem hazafelé. Kerékpárral mentem, télen-nyáron. Amikor olvadt, akikor csak gyalog lehetett menni, ami nagyon hosszú út volt. S mindig szembe fújt a szél! Bármityen idő volt, mindig mentem. Télen odafagyott a könny az arcomra a 20 fokos hidegben. A szomszéd bácsi mindig azt mondta: magához lehetne igazítani az órát. A gyerekek már vártak, szaladtak elébem és betolták a kerékpáromat. Hét és fél évet töltöttem itt, de csak 13 napot hagytam ki, amikor olyan volt az út, hogy csak a madaraknak lehetett közlekedni. Itt, a városban nem volt nagy rangunk, mi csak a ranglétra alján voltunk, jóformán sehol. Ott kint másképp volt. A környékbeli lakosokkal jóban voltunk, nagyon szívesen segítettek ők is nekünk. Ha arra kényszerültem, hogy kint töltsem az éjszakát, nagyon szívesen látott az egyik szomszéd, minden ellenszolgáltatás nélkül. Az a titka az egésznek, hogy mindent minden nap elölről kell kezdeni, úgy, hogy ez a nap más legyen, mint a tegnapi. S szívvel-lélekkel szeretni kell a gyerekeket. A jót meg az okosat könnyű szeretni, mert az sok örömet szerez, ha látja az ember, hogy nem hiába vetette el a magot. A rossz gyereket már nehezebb, a butát pedig végképp nehéz szeretni. De csak a szeretet lehet a tanító leghatásosabb eszköze. Tóth Antal 1902. június 13-án születtem Cegléden, ebben a háziban, ahol most ás lakunk, ezt még a nagyapám építette a sag át kezével 18704>en. Apám szegény földműves napszámos ember volt. 3 évig óvodába is jártam a Széchenyi útiba, Kósikné volt az óvónőm. Elemi iskoláimat a Csengettyűs iskolában kezdtem él, ez a Csengettyűs temető mellett állt, eredetileg istállónak használták. Első tanítómat Hegedű Jánosnak hívták. Itt végeztem az első és a második osztályt, a másodikban Halmágyi Gyula tanított. A III. osztályt a központi katolikus iskolában járltam ki, itt is Halmágyi Gyula volt a tanítóm, IV-ben Donovitz Gyula, V-ben pedig Sudik Gyula. Ö az I. világháborúban hősi 'halált halt a szerb harctéren. Azután beiratkoztam a helybeli gimnáziumba, az osztályfőnökömet Máhrer Józsefnek hívták. A gimnázium hat osztályát végeztem el — aztán megszerettem a kertészeti pályát és úgy döntöttem, hogy kertész leszek. Elmentem az Unghváry-íéíe faiskolába, mert a Kertészeti Akadémiára való fölvételhez egyéves gyakornokoskodás kellett. De itt láttam, hogy a kertésznek nagyon kutya sorsa van! Mindig parancsoltaik neki, egész nap megáUhatása sem volt, mikor keljen föl, mikor feküdjön le, azt is megszabták. A kocsisnak napfölköltkor már 354