Ikvai Nándor szerk.: Életmód-kutatások Pest megyéből (Studia Comitatensia 18. Szentendre, 1987)
Reznák Erzsébet: Tanítók és iskolák Cegléd külterületén a Horthy-korszakban
6 éves korában és mint tanító került ki a képzőből. A képzősök itt bent gyakoroltak, hospitáltak, második évfolyamtól kezdve. Ismertem olyanokat, akiknek már a szülei is itt végeztek, egész dinasztiák kerültek ki innen. Ide csak katolikusok jártak, mindenféle családból: a legtöbb tanító, tanár, értelmiségi, iparos lánya volt, paraszti származásúaikra nem emlékszem. Nagyon szigorú volt a képesítő, három biztosítótűvel kellett a szoknyámat megtűzni, mire az oklevelet kézhez kaphattam! Aztán következett a nagy semmi. Állás abban az időben? — 1934-ben végeztem —, még csak remény sem lehetett rá! Pályázatokat hirdettek ugyan a Néptanítók Lapjában, mert így voit szabályos. De arra már százan jelentkeztek előre, igyekezett mindenki előre biztosítani az állását, „megfőzni" az iskolaszéket. A tanító ilyenkor elment az iskolaszéki tagokhoz, mindent megígért a világon, szinte térden áillva könyörgött, hogy szavazzanak rá! Némelyik megígérte, aztán mégsem szavazott rá. Szörnyű megaláztatás volt ez a tanító részéről! Arról sem lehetett szó, hogy egy katolikus a másik felekezetnél próbálkozzék, szóba sem álltak volna vele. De fordítva ugyanúgy történt. Itt, Cegléden reményem sem lehetett ama, hogy valaha taníthassak — az iskolában telt ház volt. Magántanítványokat fogadtam itthon, mindent megpróbáltam, amit csak lehetett. Aztán tengtem-liengtem, éppúgy, mint a többiek. Kétszer helyettesítettem Albertirsán, de a helyettesítés úgy történt, hogy aki helyettest állított maga helyett, az fizette. Sokáig ezt senki sem bírhatta. Aztán elmentem árvaanyának — így hívták a vezetőt az árvaházban. Ezt az intézményt a város tartotta fönn, a Vörösmarty és a Körösi út sarkán állt, ma is megvan az az épület. Előttem Józsa Ferencné dolgozott ott, de ő állást kapott, ezért ment el onnan. Az árvaanya volt a mindenes: a vezető, az anyagbeszerző, intézte a gazdasági ügyeket, a bevásárlás okát. Segítsége a háztartásvezető volt, aki vele együtt bent lakott, mert éjszaka is ügyelni kellett a gyerekekre. Mikor Józsáné odament, akkor sarkából fordult ki minden! Addig a város nem nagyon törődött az árvaházzal, mindenütt kosz és egerek, a gyerekek rühösek — szóval szörnyű állapotok uralkodtak! Józsáné rendet teremtett és attól kezdve az is maradt. 25—30 gyerek lakott itt. Jó is volt, meg nem is. Szerettem őket. ők is ragaszkodtak hozzám, segítettem nekik a tanulásban. Fizetést nem sokat kaptam, 50 vagy 60 pengőt, akkori viszonylatban az nagyon kevésnek számított. 1939-ben megtudtam, hogy Törteiről valaki el akar menni és helyettest keresnek. Én örömmel elvállaltam, abban a reményben, hogy majd öröklöm az állást. Dolgoztam is egy évig, kb. tavaszig, de akkor a tanítónő meggondolta magát és én megint hoppon maradtam, állás nélkül. Kis idő múlva a katolikus iskolában Holló Gyula nyugdíjba ment, helyette tanítottam egy évig, de ezt az állást is betöltötték, nem velem — hiszen nem is lehetett volna, ez fiúiskola volt, itt férfiak tanítottak. Ezután a plébánia irodájában dolgoztam egy ideig. És akkor végre, 1941-ben állást kaptam a Czárák-dűlői iskolában. Innen ugyanis elment egy tanító, így kerülhettem a helyére én. Az egyik szárny KíebeZsbergr-iskola volt, a másik épület viszont régi. Az előbbi rendben volt, de az utóbbi igen gyalázatos állapotban. A régi iskolában Hitter Ferenc tanította a felsősöket és az ismétlősöket, én meg a másikban az alsósokat. Régi, ócska, agyonfaragott padban ültek a gyerekek, néha négyen, öten is. Az olajos padlóra mindig könyörögni kellett az olajat. Majd megfagytunk, nagyon sok 352
