Ikvai Nándor szerk.: Életmód-kutatások Pest megyéből (Studia Comitatensia 18. Szentendre, 1987)
Reznák Erzsébet: Tanítók és iskolák Cegléd külterületén a Horthy-korszakban
Dr. Pataki Benjáminné 1914-ben születtem Cegléden, ebben a házban, ahol most is lakunk. Édesapám kalaposmester volt, négyen voltunk testvérek. Apám az orosz hadifogságból mint hadirokkant jött haza, sokat kellett itthon segíteni, főleg a legidősebb nővéremnek, nem lehetett rózsás a gyermekkorunk. A katolikus lányiskolába jártam, aztán a négy polgári következett. Nem volt fényes az anyagi helyzetünk, de nagy áldozatok árán csak tanulhattam tovább. A polgári iskolában Hunyadi Teréz tanított, engem nagyon szeretett, azt ajánlotta, menjek a kőszegi tanítóképzőbe. Itthoni ismerőseim közül is tanultaik ott néhányan, ők is erre biztattak. 1929-ben én is odacsöppentem. A szüleim egyetértettek a választásommal, de nagyon nagy anyagi megterhelést jellentett nekik az én tanulásom, mert a katolikus képzőben nagyon sokat kellett fizetni, még azt is előírták, hogy milyen ruhát kell magunkkal vinni. Akkor tartott már a gazdasági válság, egy szegény iparos embernek, akinek négy gyereke volt, nem lehetett könnyű megélni. De azért valahogy csak kiszorították a tandíjamat. A kőszegi képző két részből álilt: egy új és egy ki tudja, hány éves épületből. A régi épületben volt az apácák rezidenciája, a mi ebédlőnk és a tanulószobánk, az új szárnyban pedig a tornaterem, a kultúrterem, néhány apáca cellája és nagyon sok tanterem, amiknek az ablakai az utcára nézték. A két épület között egy kápolna állt, a főbejárat ponlt odavitt. 160 növendék lakott itt és kb. ugyanannyi apáca, voltak köztük tanítók és laikusok is. 16 hold tartozott az intézethez, ahol gyümölcsöt és zöldséget termeltek, hizüalldát tartottak, teljesen önellátóak voltak. Az lanyaházuk a szombathelyi domonkos szerzetesrend volt, onnan jött ki néha a tartomány főnöknő ellen őrizni. Nagyon szigorúan és nagyon jól neveltek bennünket, az akkori szokások szerint, természetesen vallásosán. Minden reggel negyed hétkor keltünk, utána misét hallgattunk, reggeliztünk, átnéztük a leckét, úgy vonultunk aztán át szépen párosával, ki-ki a saját osztályába. Közismereti tárgyakat, pszichológiát, pedagógiát tanultunk. Tanítás után mindig sétáltunk a városban. Kettes sorban mentünk, elöl is, hátul is egy-egy apáca kísért bennünket. Csak a hetesek vagy a betegek maradhattak otthon. Fél három körül kezdődött a tanulás. A tantermek az utca felől voltak, ott kellett a zongorát is gyakorolni. Rettentő szigorú ember volt az igazgató, maga is pap, Németh Imrének hívták. Ö aztán nem tűrt semmiféle rendetlenséget! Jaj volt annak, aki gyakorlás közben le merészelt nézni az utcára! Vagy át a túloldalra, a fiúképzőbe! Fél ötkor volt az uzsonna, utána még lehetett szaladozni, labdázni, de kimenni már szigorúan tilos volt. Még kinézni is! Korán oltották le a villanyt is, csak az ötödéveseknek engedték meg, hogy fél tízig fent maradhassanak. Tízen aludtunk egy szobában — és egy apáca, akit deszkafallal elkerített fülke választott el tőlünk. Az ágyakat is elválasztották egymástól függönnyel, mikor fölvonultunk a hálóba, ott már pisszenni sem lehetett. Haza csak a karácsonyi, csak a húsvéti és csak a nyári szünetben jöhettem. Havonta egyszer látogatókat is fogadhattunk, de hozzám, a nagy távolság miatt egyszer-kétszer jöhettek csak. Aki innen az Alföldről jött, ott is alhatott, kapott vendégszobát. A leveleinket nem mi kaptuk meg, hanem előbb Remigia nővér, aki élőbb mindenkiét elolvasta, ha valamit nem értett, meg is kérdezte és csak ebéd után osztotta ki. Amit mii írtunk, azt is fölbontva kellett az asztalára tenni, megnézte és csak aztán küldte el. Nemcsak képző volt itt, hanem elemi iskola is volt, volt, aki odament 351
