Ikvai Nándor szerk.: Életmód-kutatások Pest megyéből (Studia Comitatensia 18. Szentendre, 1987)
Dóka Klára: Az érdi parasztság a 18–19. században
A borbélyt az összeírok nem sorolták az iparosok közé. Ezen kívül volt a városban 7 molnárlegény, 13 -vándorlegény a takács-, szabó-, kovács-, ácsmestereknél, 7 a kereskedők mellett. Az iparosok zöme egész évben dolgozott, hiszen gyakorlatilag nem volt szántóterülete. A takácsok azonban csak */a évben, a csizmadiák pedig csak 4 Д évben űzték mesterségüket. Az összeírás készítői az iparosokat — vagyoni helyzetük állapján — adóosztályokba sorolták. Eszerint Érden 1828-ban 2 második, 1 harmadik, 14 negyedik, 5 hatodik, 4 hetedik osztályú iparos élt. Az alacsony besorolás azt mutatja, hogy az iparűzés nem a kapitalista vállalkozás egyik korai formája, hanem a parasztság számára kiegészítő, jövedelemszerzési lehetőség volt. A 21 molnár közül 20 a negyedik, 1 a hatodik osztályba tartozott. Utóbbinak már csak */§ malma volt, míg a 4. osztályba tartozók egy-egy malmot béreltek. A imalomipar a XIX. század elején Érden fellendült. Az egyre nagyobb számban megtelepedő molnárok 1817-ben céhlevelet váltottak, ós a pékekkel közös szervezetet hoztak létre. 1845-ben második céh is alakult, amely ún. vegyes céh volt, és a csizmadia-, takács-, szappanos-, kötélgyártó-, nyerges-, kovács-, asztalos-, kádár-, szabó-, vargamestereket egyesítette. 1828-ban nyergesek és kötélverők még nem voltak Érden, meg jelenésük az 1830-as évekre tehető, és bizonyára kapcsolódik a malomipar fejlődéséhez. A szíjat, kötelet, lószerszámot gyártó mesterek a molnároknak, fuvarosoknak könnyen el tudták adni termékeiket. A céhlevelek az 1813-ban /kiadott általános rendelkezéseket követik. Előírják, hogy az inasok 3 évet kötelesek tanulni, a felszabadult legények szintén 3 évig gyakorolják mesterségüket. Csak azokat veszik föl mestereknek, akik a tanuló- és legényidőt igazolják, és társaik előtt próbát tesznek. A testület tagjai jogosultak arra, hogy űzzék tanult mesterségüket, inasakat, legényeket tartsanak, részt vegyenek a céhgyűléseken. A céhszabályzat meghatározta a munkába állás módját, az inasok szegődteitésénék és szabadításának normáit, és formálisan védelmiét nyújtott a céhen kívüli iparűzőkkel szemben. A XIX. század közepén azonban e „védelemnek" már nem volt gyakorlati jelentősége. A céhszabály legfőbb előnye az volt, hogy a kiváltságos testülethez tartozó mesterek jogosultak voltak inasaiknak és legényeiknek a náluk töltött munkaidőre szabályos, „testületi" igazolást adni, amit más céhek is elfogadtak. Elsősorban ennek köszönhető, hogy ha nemi is nagy számban, de néhány vándorlegény felkereste a várost, és mesterek inasokat is tarthattak. 59 Az érdi ipar fejlődésének alapja a molnárok tevékenysége volt, akik hajómalmaikkal elsősorban a Duna energiáját hasznosították. A Duna azonban nemcsak előnyöket nyújtott a lakosságnak, hanem árvizeivel károkat lis okozott. Mint a jobbágyak panaszaiból látszik, már a XVIII. században sokszor elöntötte a folyó a réteket és legelőket, és — mint említettük — veszélyeztette a mélyebb területekre telepedett szerbek lakóhelyét. 1744-ben, 1748-iban, 1775ben, 1786-ban, 1795-ben, 1809-ben jegyeztek fel árvizeket. A népesség növekedésével a település határát úgy is próbálták bővíteni, hogy a Dunához mind közelebb szántották fel a területeket, alakítottak ki réteket és legelőket. Ezek fokozottabban ki voltak téve a veszélynek. A legnagyobb pusztulás 1838-lban következett be, amikor jeges ár söpörte el a település mélyebb, a minaret közelében épült részét. Az árvíz elvonulása után a házakat a magasabb területeken (Újlak, Fülöpmajor) építették újjá. 60 A mezőváros a XIX. század első felében kétszer cserélt gazdát. 1805-ben az egész uradalmat Illésházy István, a család utolsó sarja örökölte. Illésházy 210
