Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)

Nagy Varga Vera: Szolgálók a fővárosban a Tápió vidékéről

pünkÖsdista szekták szaporodásáról. Az egyházból kiszakadt csoportok az egykori agrárszocialista vezetők köré csoportosulva alakítottak új közösségeket. „A hatóságok hamarosan felfigyeltek a különös jelenségre. A hangos jajgatásuk, sírások, üvöltések, a vallási orgiákig fajuló istentiszteletek kikutatására megindult a nyomozás. A vezetőket: az »apostolok«-at elfogták és a vallatások során kiderült, hogy régi agrárszocialista vezérekről van szó. Azonban nagy utat tettek meg: e világtól a túlvilágig. Lemondottak az agrárszocialista szervezkedésről és a lelkeket egy új életre trenírozták. A hatóságok ezt nem értették. Ök csak a múltat látták ; a hivő szektásban az agrárszocialista agitátort... A parasztpróféták mártíromsága megkezdődött; az üldözések, büntetések, elítélések nem használtak semmit. A lelkekben égett a testi nyomorúságtól való szabadulás vágya és a mártíromság tudata még jobban összekovácsolta őket."

7 Szociális helyzetüket így jellemzi: „Keresetük kevés. Van néhány hold földjük, kis házuk, ezen kívül feles mívelésre vállalnak földet. Arra a kérdésemre, hogy nem vágyódnak-e jobb viszonyok, jobb sors után, megrázzák fejüket, mint már annyiszor tették a földi dolgokkal kapcsolatban ezen az estén és szinte egyszerre mondják: nem. Nem e világi dolgokon múlik az ember igazi élete, hanem a lelkieken. Ez az élet a siralom völgye, mennél többet szenvedünk itt, annál jobb lesz a sorsunk odaát... Az ő szemléletükre ez a legjellemzőbb. Csak így tudják elviselni az agrárproletárok nyomorult életét."

8 Féja Géza — a Viharsarok népének krónikása — a Dél-Alföldön hasonló tünetekről számolt be és megállapította, hogy a szekta a védekezés, a biztosító szelep a teljes belső összeomlás és meghasonlás ellen.

9 Ha megvizsgáljuk a mezőgazdaságból élők foglalkozási statisztikáját,

10 érthetővé válik a Tápió-vidék népének 1930-as évek végére kialakult kilátástalan helyzete (vö. 1. sz. melléklet). A táblázatban a mezőgazdasági keresők százalékaránya szerepel, de az össznépességen belül ez magasabb arányt jelöl, mert a parasztcsaládokban az eltartottak száma magasabb, mint a többi falusi társadalmi rétegben. 1910-ben a falvak lakosságának 75%-a (Pánd), 87%-a (Farmos) mezőgazdaságból él. Ez alól csak a jelentősebb iparos, illetve polgári értelmiségi, hivatalnok réteggel rendelkező járási székhely, Nagykáta (70,9%) és Tápiósüly (62,8%) kivétel. Tápiósülyön viszonylag magas az iparban dolgozók aránya: 17%. Néhány évvel későbbi adatokból tudjuk, hogy 1924-ben ipari munkások több fővárosi gyárban dolgoztak: legtöbben a „Ganz és Társa — Danubius" gép-, vagon- és hajógyárban, továbbá a Paschka és Tsa — Heim H. Fűtési és Vasipari Rt-nél, a Kőbányai Polgári Serfőző és Szent István Tápszerművek Részvénytársaságnál, a Magyar Amerikai Faipari Rt-nél, a Magyar Államvasutak Gépgyára Vezérügynökségének Kőbányai úti Kirendeltségén, a Fővárosi Gázműveknél és a nők pedig Goldberger gyárban.

11 Érdekes, hogy a nemzetiségi, szlovák eredetű Tápiósápnak, amely ugyanolyan távolságra van a fővárostól, 84%-a mezőgazdasági kereső. 1910-ben a települések mezőgazdasági kereső lakosságának 59%-a (Tápiósüly és Szentmártonkáta) — 87%-a (Farmos) 10 kh alatti birtokos, illetve birtok nélküli cseléd és mezőgazdasági munkás. A Nagyatádi-féle földreform, illetve későbbi parcellázások eredményeképp a fenti rétegek százalékaránya a községek többségében néhány százalékkal csökkent 1930-ra. A tendencia alól kivételek a kisbirtokos, illetve birtok nélküli rétegek növekedésével: Kóka 11%, Pánd 5% és Tápióság 13%. Kókán, Pándon és Tápiószentmártonban még 1930-ra az 1910-es évi magas százalékarányhoz képest is emelkedett a mező708