Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)

Korkes Zsuzsanna: Népi gyógyítás a Tápió mentén

Pándon és Bicskén elégették a kutyaszőrt és a hamuját szórták a sebre, Sápon pedig megfőzték és a levével borogatták a megharapott részt. Az analógiás gyógyításnak következő csoportját azok az eljárások alkotják, amikor a betegséget igyekeztek mással elvitetni, vagy másra áthárítani. Az áthárítás kétféleképp történhetett; vagy közvetlen érintés, vagy „beléjuttatás", megetetés útján. Ez mindig valamilyen közvetítő segítségével ment végbe, amely lehetett a beteg valamely ruhadarabja, vagy más tárgyi tulajdona.'

3 így pl. a kemencébe legelőször betett és kivett cipóval nyomkodtak meg sebet, vagy tyúksegget, amit azután kutyának vetettek oda. Pándon még azt is hozzátették, ha fiú volt a beteg, akkor hím kutyának, ha lány, akkor nősténynek dobták oda a cipót. A közvetlen érintés egyik leggyakoribb módja volt az eldobás, színhelye általában a keresztút. Itt dobtak el pénzt, vagy zsebkendőt, amivel előtte keléseket, sebeket nyomkodtak meg. Mindezt azzal a céllal tették, hogy aki legelőször felveszi, vagy rálép, az kapja el a betegséget. A pénzt szótalanul kellett kivinni és ott visszakézből eldobni, ami után már nem volt szabad megfordulni. Egy sápi adatközlő szerint úgy kapta meg a tallósebet, hogy a tarlón kinthagyott ételmaradékon átlépett. Ezek gyógyítása is kézenfekvő volt; ugyanazzal kellett gyógyítani, ami a betegséget okozta. Aki tehát a keresztúton felvett pénztől lett keléses, az szintén megnyomkodta a sebet valamilyen pénzzel és ugyanott eldobta. A tallósebet pedig a tallóról összeszedett virágok, főleg a tallóvirág főzetével kellett mosogatni. A Tápió mentén a betegség elvitetésének leggyakoribb módja volt a földnek és a víznek adás. Az isztricsurgásba (ereszcsurgás) ásták el a szemölcs gyógyítására használt cérnacsomót, amelyre hét vagy kilenc görcsöt kötöttek (Ság). Pándon háromféle szalmát; rozs-, árpa- és tiszta szalmát raktak le keresztben a csurgásba. Egy szentmártonkátai asszony a vizesvályú alá ásta el a tyúksegg elkötésére használt cérnacsomót, amit így mesélt el: ,,Az én kezem mind a kettő tele volt tyúkseggel. Aszongya az öreganyám: mi van teveled kislányom? — Mondom: hát mindig a csirkevályúkban mosom a kezem. — Na tessék, most mán teli van csirkegumókkal! — Mondom mit csinájjak, olyan csúnya a kezem? Aszongya az öreganyám: korán reggel kejj fő és óvasd el a gumókat a kezedről, oszt majd emén. Neked óvasni kell háromszó, mikó óvásod mindég egy csomót teszel rá cérnává. Ahány darab, annyi csomó, és a csomókat a kútnál abba a folyóba elásod. Olvastam: egy, kettő, három, négy, öt stb. és mindég egy csomót kötöttem és aztán elástam. Elmúlt mind a kezemről." A víznek adás formái közé sorolhatók a szemen levő árpa gyógyítására használt árpaszemek kútba dobása is. Üriban háromszor, Sápon kilencszer kerülték meg a kutat és minden alkalommal egy-egy árpát dobtak a kútba. Számos betegséget ráolvasással küldtek el. Pócs Éva ez irányú vizsgálódása szerint, ráolvasás „minden egyénileg előadott (esetleg leírt) hagyományos formában élő szöveg, ha elmondásának célja az egyéni élet bármely területének a befolyásolása. A szöveg elmondását mindig konkrét szükséglet hívja létre, ill. a hagyományt ez tartja fenn."

4 A ráimádkozás a nép olyan megnyilatkozása, amikor a kimondott szó bűvös erejével igyekszik befolyásolni azokat a felső hatalmakat, amelyekhez félelmében, kiszolgáltatottságában fordul. Az imádság az ember és az isten-istenség közötti érintkezés egyik eszköze.

5 859