Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
T. Bereczki Ibolya: Adatok a népi táplálkozáshoz a Tápió mente néhány településén
A kenyér részeit különbözőképpen nevezték a Tápió mentén. Nagykátán megkülönböztették a tetejét, alját, haját, belét, az oldalát pumpos végének nevezték. Tápiósápon a fölső része vagy teteje, haja (szlovákul gócsku), alja, belseje és hátulja voltak a kenyér részeinek nevei. Mindig a hátulján, a pumpos végén szegték meg a kenyeret. Ez a gazda, gazdaasszony tiszte volt, természetesen minden esetben megkeresztelték szeges előtt. Az egyszerre levágott kenyérdarab neve karaj vagy szelet volt. A keletlen kenyér kicsucsorodott (Űri), megrepedt, kipukkadt az oldala, ezt Tápiósápon repedésnek, Nagykátán kiforrásnak mondták. Szentmártonkátán, Farmoson, Tápiógyörgyén, valamint a Szolnok megyei Űjszászon ugyanerre a jelenségre ismert a domós elnevezés is. Ha a dagasztás nem sikerült, összeragadtak, ragancsosak lettek a kenyerek (Szentmártonkáta, Nagykáta, Űri). A múlt század végén palóc táj szóként ismertetett 15 domó terminológia az Űj Magyar Táj szótár szerint Nógrád, Heves, Gömör és Kishont megyét jellemzi, 10 jászsági és dél-alföldi előfordulása a XVIII. századi palóc — észak-magyarországi — területekről történő újratelepüléssel magyarázható. 17 A Tápió mente falvaiban gyűjtött domó, domós kenyér terminus észak-magyarországi kapcsolatokra mutat. Szűkebb a szóföldrajzi elterjedtsége a ragancs, ragancsos kenyér elnevezésnek. Ez az Ipoly mentére, Kővár vidékére lokalizálható, nyugati palócsághoz köthető sajátosság azokat a településeket jellemezte, amelyekkel a Tápió mente falvainak népessége is összeköttetésbe került a XVII— XIX. század folyamán népességcsere, kereskedelem, faluhatárok bérlése és egyéb kapcsolatok következtében. 18 Az Alföldön eddig egyedül arról a Csépáról ismert a ragancs terminológia, amelynek népessége a XVIII. században döntően azokról a nógrádi, kisebb mértékben hevesi területekről került mai lakóhelyére, amelyekkel a Tápió mente vizsgált falvai szintén kapcsolatban álltak. 19 Tápiósápon, Nagykátán mindenszentek napján vagy halottak napjára kisebb cipót sütöttek azok, akiknek valakije meghalt. A legelső koldusnak adták oda a kisült cipót még melegen, azzal a céllal, hogy imádkozzon a halottért. Nagykátán a századforduló tájékán a tarisznyába tett és el nem fogyasztott kenyeret, élelmet egy tálba tették, és a szegényeknek adták. Módosabb helyeken vasárnapra, nagyobb naptári ünnepekre a szegényebb helyeken is elmaradhatatlan volt a kalács. A nagy ünnepekre különös gonddal készített tésztához Tápiósülyön a kenyérsütéshez hasonlóan kovászt tettek élesztővel, tejjel, a liszt egy részével, majd a megkelt kovászt vegyítették össze a többi liszttel. A vasárnapra sülő kalács egyszerűen, élesztővel (egyszer kelesztve) készült. A nyújtódeszkán elnyújtott, kockára elmetélt tésztát lekvárral töltötték, ez volt a lekváros bukta, az üresen sodort és összefont tészta a fonott kalács. A halottak napján sütött kalácsot Nagykátán tubukánák nevezték, szalvétába kötve elvitték a templomba és mise után a koldusok és szegények számára szétosztották. Farsangra, húsvétra mákos peidli készült Tápiósápon. Tápiógyörgyén kalácstésztából sütötték a barátfülét. A négyszögletesre vágott tésztára lekvár- vagy máktölteléket tettek, és két sarkát összenyomták, tepsibe téve sütötték. A négy sarkán összefogott tésztát papsapkának nevezték. Élesztővel dagasztás nélkül, a tejeskalácsnál gyengébbre, lágyabbra készített tésztája volt a fánknak. Ez a vasárnapok kedvelt és a farsang elmaradhatatlan süteménye volt mindenütt. Zsírban sütötték ki, porcukorral hintették be evés előtt. A szintén zsírban sült forgácsfánkot herőce néven emlegették. Kelesztett, fánktésztához hasonló volt a pite, ezt tepszïbe öntve kemencében sütötték. Munkaigényes, de nem drága, bár sok zsírt kívánó tésztaféle volt a ré533
