Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

I. Sándor Ildikó: A lakóház tüzelőberendezéseinek változása száz év alatt a Tápió vidékén

a pásztorok. „Aki ezzel foglalkozott, ment a tehéncsorda útján, s mikor már szikkadt állapotban volt a tehéntrágya, lapáttal szépen fölvette. Széjjel nem tört, az egy nap alatt is képes volt megszikkadni. Föltette a padlásra, ott megszáradt, úgy, hogy télen azzal tüzeltek" (Űri). Akiknek otthon állatai voltak, a marhatrágyát összegyűjtötték, és kitapostak tőzegnek. A tiszta ganét külön gyűjtötték a szalmástól. Egyik 94 éves adatközlőnk olyan szemléletesen mondta el a tőzegkészítést, ami megérdemli a szó szerinti közlést: „Nem formába tapostuk, hanem szérűre szétterítettük. Eligazítottuk, oszt akkor mesztéláb elkezdtünk rajta tapiskálni. Annyira, hogy megkeminyedett. Mikor már megvót egészen, bunkóval egyenletesen megnyomkodtuk, hogy egyforma legyen, ne legyen egyik helyen vastagabb, mint a másik helyen, oszt akkor ásóval szépen kockára elmetéltük. Összeállongattuk úgy, hogy levegőt kapjon, levegő járjon neki. Az megszáradt, télen avval tüzeltünk. Betettük a kemencébe, alágyújtottunk szalmával, oszt akkor el kezdett égni. Az olyan parázst nevelt, hogy a tepsis krumpli megsült nála. Vagy akármit lehetett nála főzni is, sütni is. Nem vót neki szaga, mer a levegő kihúzta. A huzat. Azt a gázt. Meg jól ki is száradt előtte. így használtuk a trágyát ezelőtt, ezért nem termett a főd. Ezt elloptuk a földtül. Oda kevesebb jutott. Mer hát erre is szükség vót. Mer hát akkor még szén nem vót. De mikor rájöttek, hogy a főd többet ad vissza a trágyából, mint a kemence, akkor inkább oda vitték" (Tápiógyörgye, Peregi Tóth István).

59 A tőzeg formába taposását nem alkalmazták a Tápió vidékén. Egyedül Úriban mondta egy adatközlőnk: „Én hallottam olyat is, hogy mint a vájogot, úgy kiverték. De csak hírül hallottam."

60 A Tápiógyörgye melletti Pokoltanyán viszont megtaláltuk a tőzegvágás egy speciális szerszámát, a darunyakot (88. kép), ami szintén azt mutatja, hogy jelentékeny volt ennek a tüzelőanyagnak a használata.

61 A kemencét leggyakrabban szalmával fűtötték. A szalma bogZába vót öszszerakva, amiből horgas végű, vas hegyű gamóval szalmahúzó vonogóval (Щpiósüly) húzták ki. A kihúzott szalmát otthon szőtt vászonlepedőbe rakták, aminek a neve harka, vagy hamvas (Tápiósüly, Tápiósáp). „A harka sarkaira madzagot köttek, ami Zcócból volt, úgy húzatták össze, ha be akarták vinni a kemencéhez a szalmát" (Űri). Egy fűtéshez egy jó hamvassal, egy jó háttal kellett hozni (Tápiósüly, Tápiósáp). „A szalmát a harkával együtt a kemence szája mellé tették a földre, és csóvákat csinálva rakták be a kemencébe. Egy csóva akkora volt, amennyit az asszony, aki fűtött, fel tudott venni. Jól összefogta, hogy ne szóródjon szét, úgy dugta be. Mikor egyik csóva elégett, akkor dugta be a másikat. Közben eltakarta a kemence száját a tévővel. Ha elhamvadt a csóva, piszkafával megpiszkálták, így gyúlt föl a másik." (Úri). Ha kenyérsütéshez készültek, akkor előző este a konyhaajtó mögé ,,Ъз vót gyúrva a harkába egy nagy kötél szalma" (Tápiósáp). Mert reggel korán sült a kenyér. Sütéshez úgy fűtöttek, hogy mindig a kemence egyik felében égett a szalmacsóva, a másik fele meg tüzesedett. A következő csóvához mindig áttolták a tüzet a kemence másik oldalába. 7—8 csóvánál kifült а kemence. A pernyét közben mindig ki kellett húzni a szénvonóval. Körülbelül egy óra fűtés kell ahhoz, hogy a kemence a kenyerek kisütéséhez jó legyen. Az utolsó csóvák bevetésekor a szénvonót, vagy a piszkaíát meghúzgálják a kemence alján. Ha fehér a tégla és szikrázik, akkor biztos, hogy megsül a kenyér. Ilyenkor kihúzzák a parazsat, hosszú nyelű, vizes ciroksöprűvel tisztára söprik a kemencét, azután lehet bevetni a kenyereket. 499