Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

I. Sándor Ildikó: A lakóház tüzelőberendezéseinek változása száz év alatt a Tápió vidékén

A pernyelukak egy részéből fölülről, kézzel belenyúlva merték ki a hamut (Tápiósáp). Némely esetben alul is volt egy szögletes vagy kerek nyílása, amit újabban hamuzóajtóval (Űri), régebben pléh- vagy deszkalappal takartak el, s hogy ne dőljön el, egy kis fadarabbal megtámasztották (Tápiósáp). A tetejét szintén pléhlappal fedték (Pánd). A hamuzóajtóval ellátott pernyelukakból rossz cserépdarabbal (Űri), újabban szénlapáttal (Tápiószele, Tápióbicske) szedték ki a hamut (5., 20. kép). Nem minden házban volt a tűzpadkában pernyetartó. Gyakran a megmaradt parazsat vagy pernyét a katlannal szemközti sarokba húzták, s ott gyűjtötték össze (Űri, Tápióság, Tápiószentmárton). Nagyon valószínű, hogy ez a korábbi megoldás, és a pernyetartó későbbi fejlemény, esetleg a kaminokkal terjedhetett el. Ezt kimutatni nem tudtuk. A hamu tárolására volt egy harmadik megoldás is. Gyakran a tűzpad alatt nagyobb, szögletes üreget hagytak, amit padajjának, tűzpadajjának (Kóka, Szentmártonkáta, Tápióság), szemetesnek (Felsőegreskáta) neveztek. Szlovákul ícútfcának hívták (Mende). (17., 19. kép.) A hamut előbb egy rossz bográcsba vagy más edénybe belemerték, majd ide a tűzpadajjába rakták egy-két napra (Űri). A frissen kiszedett hamut ugyanis tilos volt kivinni a tűzveszély miatt. „Féltek, hogy valami kis szikra belekerül" (Tápiószele). „Néhány napig benne tartottuk a pernyelukba, vagy a iűzpadajjába. Jól le is locsolgattuk, de kivinni csak később lehetett" (Űjszász). Néhány helyen a tűzpadaljába tűzifát készítettek be a tüzeléshez (Kóka). Némely esetben a kotlóst ültették ide vagy a kiscsirkéket zárták be kora tavasszal

18 (Pánd, Tápióbicske). Az idősebb asszonyok meg szabadon hagyták a 20. kép. KamiZajtó, alatta hamuluk. Jobbra berakott spór. Kóka. (F.: Ikvai N., CF 18 224) 461