Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

alatt mindössze 188 kő- vagy téglafalú ház épült a 16 községben. Számottevően növekedett viszont a tégla- és kőalapra rakott vályog- vagy sárfalú házak száma és aránya. Mindazonáltal az 1930-as években a tájegység parasztházainak több mint 80%-a sár- vagy vert falú volt. Ezek a falazási módok az elmúlt 70—80 esztendő során gyakorlatilag párhuzamosan éltek egymás mellett, időrendileg mégis úgy alakult a gyakorlatuk, hogy a múlt század vége felé elsősorban a vert falú házak épültek, a sárfal a századfordulón kezdett elterjedni, de még a két világháború között is sok háznak verték a falát. Tápiósülyben még emlékeznek rá, hogy az 1940-es évek elején egy Szeles Ferenc nevezetű félkezű kútásómester kezdett sárfalú házakat építeni. Ikvai Nándor pedig Farmoson azt hallotta az 1960-as években, hogy a sárfal az 1860—1880-as években már divatozott, aztán visszaszorult, majd ebben a században újra elterjedt.

19 A két világháború közti időben kezdték alkalmazni a vályogtéglát, s az 1940—1950-es években lett szinte általános. A tégla, a falazóblokk és beton az utóbbi két évtized építőanyaga. 20. kép: Nagykátai vert falú parasztház szimpla ablakokkal, (1980. Halász Péter felvétele) 371 19. kép: Ujjal csíkozott falusi parasztház, Tápiószele (Szilágyi Miklós felvétele, CKM)