Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

ban a kovács csinálta kis félkezes kaszákat, a nádvágókat (70. kép), amelyeket utóbb kukoricaszár, csalamádé, kisebb mennyiségű fű, csalán stb. szedésére is használtak. Még az összetört nádkotút (nád töve és hulladékja) is összeszedték kemencébe. A jó nádat kévébe kötve adták el, vagy használták fel saját részükre fedelüknek (tetőfedésre). De a 40 holdas gazda is csak beosztással haladhatott előbbre. Gabonatermésének fele mindig eladásra került. Ugyanígy piacra ment az aprójószág, a tej haszon és a nagyjószág szaporulata. Kukorica csak akkor került piacra (vecsési, üllői, kátai piacokra), ,,ha nagyon megszorult a gazda" — azaz valami miatt (adósság, gép kifizetése, betegség) nagyon kellett a pénz. Egyébként a takarmánygabonát és a takarmányt mind egy szálig „beetette". Nem csak az adó, az új gazdasági felszerelések, de most már az új-új divat is vitte a pénzt. Az asszonynak nem illett bizonyos új ruha nélkül megjelenni esküvőn, ünnepen. A gazda nem tehette meg, hogy „nyűtt" szerszámmal menjen vásárra^ hogy ne legyen vásározó-ünneplő kocsija is, és így tovább. A századfordulón már 6 vánkos, 2 dunna, sok más illett egy leány stafírungjához és még egy tehenet, egy darab földet (egyholdnyi) is kellett vele adni. Ezt mind elő kellett teremteni. A két háború között, korábban nem tapasztalt élénkséget mutatott a borkereskedelem. Mendéről, Tápióbicskéről, Tápiósápról a vasutasok 50— 100 liter számra hordták Pestre a kocsmárosoknak a bort. A malacoknak nem volt ára. Ingyen sem kellett. A hízóknak valamivel jobb. Minden évben változott valami. Így aki nem számolt, nem ügyeskedett és alkalmazkodott azonnal, az nemcsak hogy lemaradt, de nagyon rá is fizetett. Egészen másfajta gondolkodásra késztette a parasztembert a kapitalista világ. Nem volt elég egyszerűen csak termelni, de bizonyos mértékig vállalkozónak is kellett lennie. Ehhez azonban sem az iskola, sem a környezet nem segítette hozzá. Kíméletlen verseny kezdődött, aminek végeredményét a telekkönyvi forgalom mutatja igazán.

263 Az aprójószág, tejpénz az asszonyok jövedelme volt. Ebből fordított a háztartásra, edényekre, ruházkodásra és a lánya kiházasítására. Az állat, a gabona jövedelmét a férfi kezelte a gazdaságban. Ebből fejlesztette a gazda az állatállományt (vett, eladott vonó- és hízó jószágot), újította meg gazdasági felszerelését (járművek, eszközök, gépek). A legtöbb gazdaságban vidékünkön csak a két háború között indul a gépesítés. Az ekén kívül elsőnek a gépkapa jött a gazdaságokba, majd ezt követte a vetőgép, a korszerűbb boronák, magtakarók, talajlazítók, hengerek, a gazdagabbaknál cséplőgépek, magtisztítók, gumikerekű kocsi. A szegényebbje is próbálkozott: állatot tartott, a gróf erdejéből hordta neki háton, hamvasban a zöldet. (Ha elfogták, a hamvasát is elvették.) Ment az árokpartokra, út- és vasútszélre, ahol talált valamit, vitte. Mindent hasznosítottak, akkora volt a szegénység. Aki odahaza nehezen boldogult, elment summásnak. Éven át az uraság földjeit csúszta vagy csépelt, aratott és csak télre keveredett haza. Ha egészséges volt, megkereste a család kenyerét, netán valamicskét gyarapodott is. A gyerekek is dolgoztak; a ház körül, a mezőn, az állatok mellett. A 83 éves tápiósági Bartucz Illés meséli, hogy apjával együtt — aki egy úrnál kertészmindenes volt — bejárt Pestre és „laptát szedett a teniszjáték után". Néha 60 fillért is (pengőben) megkeresett. 13 éves korban (az iskola 6 osztályából kimaradva) már a faluban lenyékedtek. Segítettek, amit tudtak. 16—17 évesen már elmentek aratni. Ő is Pusztapázmándon (Békésben) tanult meg aratni, saját keservén, 17 évesen. „A bandagazdának (Bugyi Sándor bácsi) 1—2 deci pálinkát fizetett apám,. 291