Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

97. kép. Kamilla-, „székfűszedő" fésű (Nagykáta, 17 907.) hogy nézzen rám, segiccsen a munkába, kalapálja meg a kaszám. No meg az én pálinkarészemet is ő itta meg, mert én még legényke voltam, nem ittam, de a szegődés szerint jár egy napra 1 deci. Nem kaszáltam azelőtt. Első evéskor a bicskáját behajlította kaszaformára és azzal mutogatta meg, hogyan is köll kaszálni, hogyan köll tartani, hogyan vágjam neki. így aztán a magam kínlódásával tanultam meg aratni." A kor jellemzője lett a többre vágyás minden áron: minél több föld, rangos ház, jószág, ruha, elsőlegény a kocsmában. Ez volt a mérce és ezért mindent megtettek. Ugyanakkor a racionálisabb gazdálkodás, az agrokultúrának legalább a szellője, az intenzívebb művelés rendszere nem érkezett meg a falvakba. Csak vak próbálkozások, erőlködő megoldások, túlhajtott munkatempó ami jellemezte az egyéni gazdálkodás utolsó korszakát. A gazdakörökkel induló tanfolyami rendszer a II. világháborút megelőzően, az „arany- és ezüst98. kép. Zsákhordó („köröm") fá (Nagykáta, 17 914.) 292