Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

egy-egy pasztát és így haladtak végig és vissza a vetésbein. Hosszú szárú (130— 160 cm) rendszerint bodzafa nyélre erősített lapos, vagy "Walakú éllel ellátott szerszámmal szurkálták ki a vetés közül a gyomot: konkolyt, disznóppxét, de legfőképpen a szúrós mácsdnyát (Űri, Tápióság, Tápiós'zecsőn acat, Tápilószentmártonban hakajunu). A szerszámot (88. kép), amelynek élét a helyi kovács csinálta, általánosan irtózásnak, irtópácónak, másutt acaiolónak (Tápiógyörgye, Űri, Tápióság, Tápiószecső), gyaszatolówö.'k (Szentmártonkáta), ösztökéljék (Tápiószentmárton) is nevezték.

160 A munkát magát mácsonyázásnak., mácsopiya irtásinak, acatoZósnak mondták. A másik fontos tavaszi munka volt a tisztabúzák rozsolása. A fejét még tó nem hányt búzatáblában jóval magasabbra nőtt már ,a rozs. Ezeket a rozsfejéket (hogy ne legyen kevert a mag), éles sarlóval, kaszapengével, erőteljes suhintással levágták. Ha vékony és gyenge volt a búza, nem roz&oltak, meghagyták kevertnek, míeant így mégis csak több gabona lett. Ezt kéccerbúzának, vagy kétszeresnék hívják. A rozsolás régi paraszti gyakorlat volt. Az urbáriális összeírásban is említik, mint robotban végzett munkát. „Búza tisztításiban, rozs vágásban.. . konkoly gyomlálásban ... szolgál" (Tápiógyörgye).

161 A jó termést kívánta biztosítani a katolikus egyház szertartása is. Szent Márk napján (ápr. 25.) volt a búzafizentelés. A reggeli mise után körmenetben, zászlókkal vonul ki a nép a faluszél legközelebbi búzaföldjéhez, búzasás koszorúkkal feldíszített keres-zttel. Itt a pap imák közepette megszenteli a termést a négy világtáj felé fordulva. A szentelt búzából néhány levelet hazavisznek a hivők. Orvosságnak használták, villámcsapás ellen égiháborúkoir a tűzbe dobták.

162 Aratásig a természet kéziében volt a vetés. Legnagyobb veszedelmet a jég* kár jelentette, és az állati kártevők elszaporo'dásia. Ha nagy fekete felhők közeledtek, szaladt a harangozó a toronyba és húzta amíg újra ki nem derült az ég. A harang hangja szerintük szétoszlatta a felleget és nem lett jég. Amikor mégis esett a jég, odahaza kidobták a sütőlapátot, meg a kisfejszét az udvarra. Ilyenkor hamarabb elállt a jég. A tűzbe, az égiháború alatt szentelt barkát, szentelt búzalevelet, úrniapi sátorról vett ,,zöldet" dobtak, hogy előbb csillapodjon haragja (Tápióbicske). Nagykátán volt viharágyú is.,Abban egy fadugó, azzal ágyúztak dörgéskor, Tápiószentmártonban az uraság is ágyúztatott. Ha nagyon sok volt a veréb (búzába, árpába, szőlőbe), csináltak mfldárijjesztőt. Kereszt alakú fára mindenféle rossz ruhát felaggattak. Fújta a szlél, mozgott, az állat félt tőle (22—23. kép). «^ A gabonatermés nagy ellensége volt az ürge. A pándiak panaszolják már 1768-ban: „száraz esztendőkben ürgéknek sokasága vetéseinkben nagy károkat tesznek . . ."

163 Szegény emberek mestersége volt az ürgefogás, az ürgészés. Vízzel öntötték k'i a lukából az állatot és kézzel fogták meg, mint ahogy Arany János is szépen leírta. Megtekerték a nyakát és be a zsákba. Uradalmak hordósziám vitték az ürgéseknek a mezőre a vizet. így egy nap 50—60 darabot is összefogtak. Tápióságon a vízzel kiöntött ürgét a luknál elhelyezett hurokkal fogták meg, Tápióbicskén pedig a kováccsal csináltatott ürgefogó csapda fogta meg a kiörítött ürgét. A témáról Vörös I. egy újságcikkben részletesen is szól, említve, hogy az ürge húsát rendszeresen ették is.

164 A kapások az ültetést követően rendszeres és alapos talajforgatással járó ápolást kívántak. Legkevesebb kétszer kellett megkapálni a veteményeket. 235