Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

Azt tartották, így biztosabb a vetés, mert valamelyik biztosan kikel. Ha száraz volt a föld, volt úgy, hogy csak alulra vetettek, különösen könnyű homokos földön. Ha szárazban szántottak, akkor „rá köllött számolni, hogy beteg lesz a gabona, ilyenkor sok benne a féreg" (Űri). „A vető alá csak véknyán kellett borongatni, nehogy elfulladjon a szem" (Alsóegreskáta). Fölül, a keskeny fogatásokkal keletkezett magágyba szaladt össze a mag, így lett szép a vetés. A vetés után, jól eldolgozott, puha földben csak a boromat (tövisborona) használták. Ha kissé rögös volt, akkor a vötés után raegfograsolták és úgy kétszeresen meg boronálták. Ha puha nedves, zsengés volt a föld, akkor felülre vetettek. Mire a vetésnek vége lőtt megpirult (kezdett száradrii), és ilyenkor a borona asztalsimára húzta. Ez volt a szép vetés. A foltosán kelő vetést (kezdő vető után, vagy más okból), utána vetették 46. kép. Szórólapát (Tápiósüly, 20 167.)