Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században
és kisgereblyével behúzták. Tavaszig még „utolérték egymást", egyforma lett a vetés. Egy kisholdba 85—90 kg mag (búza, rozs) ment. Ez nagyjából azonos az urbáriális vallomásokban szereplő mértékegységgel (pozsonyi mérő 54,3 liter). Két pozsonyi mérő tett 1 magyar holdat, 1200 négyszögölet 1 , äzaz 4315 négyzetmétert*. 158 Vetés közben nem volt tiltva a beszéd, dalolni is lehetett akár. Azért hallgattak, hogy el ne tévesszék a vetést. A vetőgép (masina) az első háború után kezdett elterjedni. „Igen gyámoltalan kis masina volt" (Űri). Nem volt hozzá eleinte bizalom. A Blaslkovich Tápiószentmártonban a két háború között is kézzel vettetett. Tápiósülyben a százholdas gazda egészen a második háborúig kézzel vettetett. Úriban az első háború után a Bimbó családnak volt először vetőgépje. A nagygazdák kezdték a gépi vetést. Volt, hogy több gazda Összeállt és úgy vett gépet. A tápiószentmártoni uraság 1930 körül szóró vetőgépet használt, amelyik elröpítette, nem a földbe tette a magot. 159 A gépi vetés előtt simítózni szoktak, hogy egyenletes legyen a föld. Hengert előtte ritkán használtak. Inkább utána, ha nagyon laza és darabos volt a föld. A kapások ültetése is mindig frissen szántott (ásott) földbe történt. Az őszi szántást, tavasszal újra forgatták vető alá. Másképp szántottak mint a gabona alá. Mélyen forgatták a talajt. Kis területeken (1 hold alatt) kézzel, kapával ültettek. Nagyobb területen, amikor már főterménnyé lépett ölő a parasztgazdaságban is a kapás, szántással kombinálva vagy vetőgéppel (kukorica) ültettek. Szántáskor a kukoricát, krumplit minden harmadik barázdába tették. A kukoricát az átfordított földszelet szélére, a krumplit le a barázdába, kis lépésenként. Űjítás volt már, hogy a kukoricánál maga a szántó ember vetett egyidejűleg úgy, hogy a nyakában levő magból lépésenként 2—3 szemet dobott az ekére szerelt tölcsérbe, amely a barázdaszélre vezette le a magot. Mások kis kerekes vetőszerkezeteket is fabrikáltak a nagy gépek mintájára és azt húzták kézzel, a sorhúzó vonala nyomán. Emlékeznek az öregek a kukorica, répa (ritkás) szórva vetésére is. A csalamádét mai nap is így vetik. A gépkapa teremtett itt is rendet. Csak szabályos és pontos sorok között tudott dolgozni. Ezért először a szántott, simítózott földön a nagygereblyéhez hasonló (néha annak a hátára szerelt) sorhúzóval bevonalazták a földet és annak nyomán vetnek (76. kép). A neve utalló vagy soroló volt. Volt belőle kétoldalas is, különböző sortávolságot jelölő fogakkal (kukorica, répa, mák stb. soraihoz). Az öregek nem használták ilyet az első háborúig. Csak szemmértékkel vetettek, ahogy látták. Ha valahol volt egy kis hely, oda is ledúgtak egy növényt. A kapával történő ültetésnél egy kis gödröt vágtak és abba a fészekbe rakták bele a krumplit. Volt aki végijg kigödrölte a területet és csak azután ültetett és takart, kis kupacot (szlov kopacek) húzva rá. A krumplit legjobb volt hármasban ültetni: egy gödrölt, másik a nóna alatt levő kosárból, szakajtóból ültetett (2—3 kisméretű „szemet"), a harmadik pedig takart. A kukoricánál kétféleképpen is ültettek kézzel. Kapával lépésenként felvágta a földet, a kötényében levő magból beledobott 2—3 szemet és a továbblépés mozdulatával a lábával betakarta a magot. Volt aki „sarkalta" csak a kukoricát. Csizma-, cipősarokkal egy kis lyukat vágott a földbe, beleszórta a 231
