Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

38. kép. Marokszedő kampók (Tápiógyörgye, 19 991) ; kévekötőfák (Nagykáta, 17 909.) tőle. Elsősorban a szálas száráért termelték és takaros seprűket kötöttek belőle magából való nyéllel (91. kép). A répa minden fajtája (marha, cukor) új jelenség a Tápió mentén. Először a marharépa jelenít meg kóstolónak a földek végén. Nagyon jól trágyázott, mélyen művelt földet kíván, így széles körben nem terjedt el. Az istállós tartás, a tejtermelés ismét fellendítette, de nagymértékűvé (néhány száz négyszögölnél nagyobb) sose vált. Fehér köcsögrépa., vöröls karórépa, essendorfi, olajbogyó (fönt vastag, alul hegyesen a földbe megy) répafajták fordultak elő. Nagyon leszólva beszélnek róla. Még a közeli szolnoki cukorgyár sem tudta fellendíteni a répatermesztő kedvet. Az uraságoknál nagyméretű termesztés volt, de a kisparaszti gazdaság nem ültetett répát. Ha nagyon kellett, inkább felesbe vállalt az uradalomtól, hogy legyen a tehénnek répafej. A dinnye (91/b. kép) kedvelt csemege volt mindig. Elsősorban a görögdinynye, de a kápoisztás- és háziikértekbein, kukoricaföldek végén a göröggel együtt sárgadinnyét is ültettek. Szerette a trágyás földet. Már Bél Mátyás is írja (1720 körül): „Sok a dinnye, jó ízű, igen dicsérik. Mindkét fajtáját termelik az itáliait és a görögöt is. Nekünk, akik nem csak láttuk, de ettük is Podmaniczky földjén, azt mondtak, hogy a múlt évben olyan nagy termett, hogy 219