Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

sorok déli lejtőjén szőlő és gyümölcs, a vízjárta laposokon, szikeken rét és legelő jellemzi a tájat. Ezeknek a művelési ágaknak az aránya a különböző történeti korszakokban változó volt, hol egyik, hol másik, végezetül a szántóterület került túlsúlyba.

7 A népraj zilag jól értékelhető korai források

8 egyértelműen földműveléssel és azt kiegészítő állattenyésztő és gyűjtögető gazdálkodással meghódított tájról beszélnek. Az élet továbbvitelét a földműveléssel hasznosított legjobb minőségű föld jelentette. Nyomásrendszer ben osztva vagy szabad foglalással (mert még ennek emlékei is előkerültek) csak a legtermékenyebb területeket vették munkába. Az urbáriális összeírások anyaga ezt egyértelműen tanúsítja. Csak a népesség szaporodásával, a piaci élet élénkülésével kezdődik meg a XVIII. század közepén, végén (elsősorban a nyugati falvakban) a telki szántók szaporítása főleg legelőfeltöréssel, de erdők irtásával is.

9 Beszédesen tanúskodnak a terület hasznosításáról a falvak fennmaradt dűlőnevei. A farmosi Rekettyés, a Kis-, Nagyurasági paskumok (szinte minden faluban) az egykori legelőterületek emlékét őrzik. A kenderesek (ugyancsak mindenütt) a külön kezelt kis földek, káposztáskertek, egyéb mellékföldek, a kis zöldségesek egykori tanúi. Az Urbariom dűlő, az úrbérrendezést követően a parasztok kezére került újabb földterületet jelzi. A Székes megjelölés (Tápiószentmárton, Tápiógyörgye, Újszász) az egykori legelőterületeket, a Homokok, 2. kép. Boronálás, zsákkal nehezített tüskeboronával (Tápióbicske, 2510.) 173