Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Ballon Tibor: A külterjes állattartás, a legelő- és rétgazdálkodás összefüggései a Tápió mentén
igen ismerik az emberek. Sok utánjárással sikerült csak néhány fűfélének a nevére rábukkanni. Általában megelégszenek annyival, hogy a vizes területek füve savanyú, kevésbé alkalmas az állatok táplálására. Máskor aszerint különböztetik meg a takarmányt, hogy szarvasmarhának vagy lónak adható-e. Az adatokból egyértelműen az derül ki, hogy a szarvasmarhatartás, elsősorban a tej haszon szempontjait vették figyelembe a takarmányozásnál. A lótartás korántsem volt olyan jelentős. A legjobb minőségű szénát marhával etették fel. A lószéna békarokkás, csátés. A Tápió mentén ez a széles levelű sásas takarmány volt a legáltalánosabb. A ropkás szénát sem tartották jónak a szarvasmarha számára, meghajtotta az állatot. Űriban rojkás fűnek mondották ezt a zsurlófélék családjába tartozó füvet, amelyik megszáradva erősen törött. Szarvasmarhának a hegyesfüvű., sárkelepes, vadlóherés, tippanos szénát tartották a legjobbnak. Megkülönböztették még a veresfarkú füvet (csenkesz) és a vadlucernát is. Mindkettőt jó minőségű takarmánynövénynek értékelik. Tulajdonjogilag a Tápió mentén a rétek két nagy csoportba sorolhatók: a földesúri kezelésben levő kaszálókra és a falvak kezén levő rétekre. Mindegyiknek másfajta volt a használata, a gondozása és élése. Itt most nem foglalkozunk a földesúri kaszálókkal, csak abban a vonatkozásában, ahogyan annak terméséből a falvak részesedtek. Az uradalmak kaszálóikat rendszerint résziben vágatták le, maguk nem is bírtak volna vele. Elsősorban azoknak a munkásaiknak adták ki többnyire harmadában a kaszálókat, akik részes aratóik is voltak, vagy a cukorrépa-betakarításban vettek részt. Az itt nyerhető szénára a falusi szegénység számított, hiszen állatainak téli takarmányát elsősorban innen biztosította. A tőkehiánnyal küszködő nagyüzem pedig ezáltal is biztosított magának munkáskezet a nagy mezőgazdasági munkákhoz. Csak az első kaszálatú „anyaszénát" adták ki az uradalmak harmadában, rosszabb termés esetén negyedében. Ságon úgy fogalmaztak, hogy „minden negyedik villa vót csak a miénk". „Boglyánként részeltünk, ezért még be kellett hordani a grófét is." Az igát a takarmányhordáshoz az uradalom adta. A nem uradalmi kaszálók is kétfélék voltak a tulajdonjog szempontjából. A nagyobb terület a gazdák kezén volt, míg a falu hasznára, elsősorban az apaállatok takarmányozására kihasítottak egy kisebb darabot, melyet a közösség gondozott és kezelt. Ezt Faluréttyének, Bikakaszállónák egyaránt nevezték. A gazdák közösen tisztították, majd kaszálták le ezt a területet, felgyűjtötték a szénát, behordták a község udvarára, illetve oda, ahol az apaállatokat tartották. Közmunka volt ez, az emlékezet így őrizte meg számunkra. Ha bő termés mutatkozott, a gazdaközösség e kaszáló egy részét pénzért vagy részibe kiadta kaszálni, ezzel a közös költségekre szereztek pénzt. A gazdák tulajdonában levő kaszálók — mint korábban is láthattuk — a birtokolt szántóföld arányában voltak felosztva. A múlt század közepén lezajlott elkülönüléskor megállapított területeket használták. A gyűjtés során többnyire nem is területnagyságot mondottak, hanem a fertály- vagy félfertály föld után járó rétekről beszéltek, s ennek a nagysága községenként különböző volt. Pontosabb meghatározásuk csak a levéltári adatok alapján lehetséges, ami a későbbi kutatás feladata lesz. 163:
