Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Ballon Tibor: A külterjes állattartás, a legelő- és rétgazdálkodás összefüggései a Tápió mentén
A RÉT KASZÁLÁSA, SZÉNAGYÜJTÉS A tavaszi rétgondozás után csupán az állatok kártételétől óvták a réteket, a terület semmiféle gondozást nem követelt. A kaszálás közeledtével figyelték a fű állapotát, hogy mikor lehet vágni. Lényeges volt az időpont, mert a széna minősége függött tőle. Május végén, június elején, mikor a „kalászos" füvek kezdtek virágozni", mikor a fű „főmagzott", akkor kellett levágni. Nem hagyták megöregedni, „megvínülni" a lábán a füvet, mert akkor nem lehetett belőle jó takarmányt készítem. Az időjárás is nagyban befolyásolta a kaszálás időpontjának kijelölését. Különösen akkor, ha számítottak a Medárd-napi esőzésekre, úgy alkalmazták a munkát, hogy ekkorára boglyában legyen a széna. Mindenhol nagyon tartottak attól, hogy a renden megázik a széna, mert akkor sokat veszít az értékéből, a táperejéből. Az érett füvet rendre lekaszálták. A Tápió mentén mindenhol kaszával vágták le a rét füvét. Századunkban többféle kaszát használtak a parasztgazdaságokban. Ki az egyiket, ki a másikat tartotta a legjobbnak, azt vásárolta, azzal dolgozott. Kapható volt a szentgotthárdi kasza, valamint a Balaton kincse nevű. Az 1930-as években a Tompa kaszát reklámozták, emellett azonban szívesen vásárolták a Hangya kaszát. Ilyen néven kaszakövet is árultak. Legjobb kaszakőnek azonban a Garburundumot tartották. Ságon emlegetik a rimaszombati kaszát, melyet egy Prekok János nevű ember árult. Zsákban a hátán hozta a portékáját, utcáról utcára járva árult, és ha ráesteledett, ismerős házaknál szállott meg. A jó minőségű kasza kőhöz ütve szép, csengő hangot adott, úgy mondották, hogy jól pengett. Fontos volt, hogy jó állású legyen. Ezt úgy érték el, hogy a makkjánál alakítottak rajta, s kasza a fűnek állt, vagyis a nyél és a kasza lapja a kaszás magasságához alkalmazkodva a munka legoptimálisabb végzését segítette. Azt tartották, hogy a kasza szöge akkor jó, ha a kaszás két ujja elfér a makkja alatt. Arra is vigyázni kellett, hogy ne álljon túl nagyra a kasza, vagyis a nyéllel bezárt szöge kisebb legyen. A nagyra álló kasza nyakát a kováccsal meghúzatták, kisebbre vetették. Akkor volt jó állású a kasza, hogyha a nyelet az ember maga mellé állítva vállára helyezte a kacsot, és kinyújtott kézzel elérte a penge hegyét. A Tápió mentén a kasza részeinek a neve megegyezik az Alföld-szerte használatos nevekkel: van hegye, éle, sarka, rámája (lapfelület), oromja (az éllel szemben levő vastagabb oldal), nyaka, makkja. A makkal és a kaszakarikával, valamint az ékkel rögzítik a kaszát a nyélhez. A kaszanyelet vásárban vették, vagy maguk csinálták „aa/ácafá"-ból. Az akácfát azért szerették, mert kemény volt, nem kopott úgy a makkjánál. A kaszanyélen a középen levő nagykaccs mellett a nyél vége felé megvolt a kiskaccs is, azonban századunkban ezt már szénakaszáláskor nem használták. Takarót sem tettek sohasem, ha füvet kaszáltak. A kaszát két alkalommal, reggel és délben kalapálták meg. A Tápió mentén mindenhol levették a nyeléről a kaszát és úgy kalapálták. Külön emlegetik a tiszántúliakat, akik a nyelén kalapálták meg a kaszát. Az élet kalapáccsal verve kaszaüllőn alakították ki. Ezen a vidéken a német üllő volt az általános, bár ismerték a magyar üllőt is. A német üllő élben végződött, míg a magyar kissé domború, lapos felületű. A német üllőt lapos kalapáccsal használták, míg 164