Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ballon Tibor: A külterjes állattartás, a legelő- és rétgazdálkodás összefüggései a Tápió mentén

kaszálókon, legelőkön. Csak ezzel azonban nem elégedtek meg. Különösen századunkban eléggé általános lett a kaszálók trágyázása. Ennek a korábbi gya­korlata az volt, hogy sarjú hazahozatala után, szeptember elején a kaszáló­kat felszabadították a legelő állatok számára. Erre azért is szükség volt, mert a szűkös legelő nem bírta eltartani a nagyszámú állatot, számítottak tehát mind az ugarra, mind a felszabadult kaszálókra. A legelő állat elhullatott trágyája kövérítette a földet. A nyájak és az egyénileg legeltetett jószágok szabadon, minden korlátozás nélkül birtokukba vehették a felszabadult réteket. Késő ősszel még a birkát is ráhajtották a kaszálókra, hogy „a rítben levő firgeket a juh körme elpusztítsa". A legelő trágyázása a mai idősek fiatal korában, nagyjából a 20-as, 30-as években lett általános gyakorlat. Ebben nagy szerepe volt az arany- és ezüst­kalászos gazdatanfolyamoknak, ahol rendszeresen oktatták a téli estéken a gazdálkodókat kiváló szakemberek. Gyakran tetten érhető az idősebb és a fia­talabb generáció gondolkodásának a különbözősége. Az idősek még erősen kö­tődtek a hagyományosan megismert, megszokott eljárásokhoz, míg a fiatalok a tanult ismereteket alkalmazták, pl. a kaszálók trágyázását. Az elbeszélők szinte minden esetben az okszerűbb eljárások eredményességét, a terméshozamok ugrásszerű növekedését hangsúlyozzák. Ezekkel az eljárásokkal a szűkös föld­terület hatékonyságát, a család gazdasági önállóságát sikerült meghosszabbí­tani. A kaszálók trágyázását télen végezték. Az istállóból kikerült apró, törekes trágya volt erre a célra a legjobb, különösen, ha sikerült jól beérlelni. A ke­vésbé érett is „elrevült", elkorhadt a tél folyamán és a hólével tavaszra bele­került a talajba. Azt tartották, hogy a trágyázott kaszáló hozama megduplá­zódik, a rajta termett széna minősége is lényegesen jobb lesz. A Tápió mentén a legelőket, kaszálókat a hó elolvadása után, kora ta­vasszal vették gondozásba, hogy a sarjadó fű növését segítsék. Nagyobb gon­dozást a legelők követeltek, mivel a kaszálók rendszeres művelése miatt ott nem kaphatott erőre a vadnövény, a tövis, a gurgyin. Ezek inkább a legelőn nőttek, mert az állat kikerülte. A pásztornak is kötelességévé tették a legelő folyamatos rendben tartását, de emellett szükség volt arra is, hogy tavasszal a gazdák több napos közös munkával rendbe tegyék. Ezt a munkát a gazda­közösseg szervezte és ügyelt arra, hogy mindenki gazdaságának arányában részt vegyen a munkában. Kivágták, összegyűjtötték egy csomóba a száraz gazt, dudvát és elégették. Üriban úgy mondották, hogy „a legelőn levő tövist ki kellett metélni". A rétek szélében, árokpartokon növő gazt is ugyanígy semmi­sítették meg. A megtisztított legelőt további gondozásba vették. Kapával széthúzgálták a vakondtúrásokat, elegyengették a felszínét, majd fogas boronával megjoga­solták, hogy a hantok, rögök széttöredezzenek, a mohásodó részeket a borona foga felszaggatta. Ezután tövisboronával tovább simították a felszínét. A bo­ronálások azt a célt is szolgálták, hogy a letaposott felületet a fűcsomók közét kicsit felszaggatták, a nedvesség könnyebben bele tudott hatolni a talajba. A bo­ronálást mindkét boronával a kaszálókon is elvégezték ugyanebből a célból. A tövisborona kökényfából készült. Az árokpartokon, erdőkben voltak kö­kénybokrok, bárki szabadon vághatott magának boronához valót. Mindenki maga készítette el, de vásárokon is be lehetett szerezni. 8 A boronára nyomaték­nak egy darab fát tettek, vagy a lóhajtó ráült. Azt tapasztaltuk a gyűjtés során, hogy a réteken termett fűfajtákat nera­162 I

Next

/
Oldalképek
Tartalom