Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól

szorosan kapcsolódott egymáshoz, ugyanis több új telepes a régi gazda ház- és kerthelyét együtt birtokolja, illetve a régi állapotot ismerő visszatért jobbágyok ismét így osztották ki a kerthelyeket. Cséplő György arra is emlékezett, hogy nem volt mindenkinek kerthelye, részben azért, mert „szegény", részben mert „juhos ember" volt. Ezek alapján arra kell gondolnunk, hogy csak a telekes jobbágyok birtokolhattak szénáskertet is. tehát ez a jobbágytelek tartozéka volt.

58 20. sz. fénykép: Sőregi dohányoskunyhók a XIX. század közepén. Lüders rajza. CKM Fotó 25 237 (Apáti Tóth Sándor repró 1981.) A TAPIÓ MENTE TELEPÜLÉSNÉPRAJZA A XVIII—XX. SZÁZADBAN A XVI—

XVII. század fordulóján elpusztult Tápió menti községek a XVII. század folyamán többnyire újra megszállták az elhagyott lakóhelyeket. A török alóli felszabadító háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc hadjáratai újabb elfutásokat, egyes községek újabb pusztulását hozták. így a falvak a békés, nyugodt fejlődésének ideje 1711, a Szatmári béke után következhetett el. Az újratelepülés, a megállapodás folyamata lényegében az 1750-es évekig tartott. Ez idő alatt a meglevő falvak lakossága kibővült, főleg az északabbra fekvő területekről származó bevándorlókkal. A hosszabb-rövidebb néptelen falvak egy részébe (Mende, Sáp, Tápiószentmártow, Szele, Györgye, Farmos) új lakosság telepedett. A népesség gyarapodásának folyamatát érzékletesen mondta el egy tanúvallomás 1772-ben: „... T. Györgye helsig Puszta volt, csak négy 118