Sápi Vilmos szerk.: Vác története I. (Studia Comitatensia 13. Szentendre, 1983)

magát; tehát csupán elvette — ha igen fáradságos munkával is — a természetben készen talált javakat: a földművelés és az állattenyésztés „megtanulásával" bizonyos mértékig függetleníteni tudta magát a természeti erőktől. Ez a mélyreható változás kb. 12 000 éve indult meg és az i. e. VIII—

VII. évezredben teljesedett ki a Nílus deltájától Iránig húzódó, ún. termékeny félhold területén, ahol a fejlődés legkorábbi centruma a mai Törökország, Irak és Irán területén volt.

13 A posztglaciális (jégkor utáni) megváltozott éghajlati viszonyok, az általános felmelegedés következtében jelentős népcsoportok húzódtak a csapadékosabb nagy folyóvölgyekbe, ahol gazdag növény- és állatvilágot találtak. A további fejlődés szempontjából rendkívül fontos, hogy ezen a területen tenyésztek a legfontosabb gabonafajták (búza, árpa, köles) és állatok (juh, kecske, szarvasmarha) vadon élő ősei. A vadon termő növények elhullott magvainak összegyűjtéséből és a vadászott állatok kicsinyeinek befogásából, őrzéséből, felneveléséből alakult ki a tervszerű növénytermelés, ül. állattartás. A megváltozott gazdasági alapok egész sor lényeges következménnyel jártak. A földművelő, állattartó életmód nagyon megnövelte egy-egy terület eltartóképességét, ezáltal lehetővé vált a huzamosabb ideig való egy helyen lakás, és így falvak épültek. A földművelés szükségessé tette a hatékonyabb termelési technikát — ezt jelzi a kőeszközök csiszolásának és átfúrásának elterjedése, ill. az új gazdálkodási módhoz alkalmazkodó eszközfajták kialakítása, amelyek közül a legfontosabb a csont- vagy famarkolatba illesztett apró kőpengékből álló sarló megjelenése. Végül, a megtermelt élelmiszerek tárolásának és megfőzésének igénye kiváltotta az agyagedény-készíbés, a fazekasság „feltalálását". Az Elő-Ázsiában lejátszódó gazdasági forradalom a népesség nagymértékű növekedéséhez, szinte „demográfiai robbanáshoz" vezetett. Ennek következtében az i. e. VII—

VI. évezredben kisebb-nagyobb népcsoportok kivándorlása indult meg DK-Európa és a Balkán félsziget felé. Ezek a népcsoportok a nagy folyóvölgyek (elsősorban a Marica és a Mora va) mentén eljutottak a Kárpát-medencébe is és mindenüvé magukkal vitték az új, élelemtermelő életforma alapjait. Vizsgáljuk meg, milyen emlékek jelzik járásunk mezolitikumát és új kőkorát. 1954-ben és 1967-ben Sződliget határában, közvetlenül a Duna partján húzódó alacsony dombvonulaton mezolitikus telepet tárt fel Gábori Miklós. A leletanyag kisméretű, mikrolitikus eszközökből áll, amelyet az ásató a korai tardenoisi kultúrába sorolt. Ez az ipar a jégkor után továbbélő posztgravetti csoport továbbfejlődéséből alakult ki, de megfigyelhető benne a mai Lengyelország területén — ugyancsak keleti gravetti alapokon — kifejlődött és onnan továbbterjeszkedő Swidry-kültúra hatása is.

14 A sződligeti telepen sikerült egy 2,8X2,7 m nagyságú, leginkább szabálytalan lekerekített téglalapra emlékeztető sátoralapot is feltárni, ettől mintegy 3 m távolságra pedig tűzhelyek maradványai kerültek elő.

15 Városunk területének legkorábbi neolitikus kultúráját a dunántúli vonaldíszes kerámia népe hozta létre. Ez a kultúra az i. e. V. ée. első felében alakult ki, amikor a Dunántúl késő mezolitikus alaplakossága a délről jövő kulturális áramlatok hatására — amelyeknél felvándorló kisebb népcsoportokkal is számolnunk kell — megismerkedett a neolitikus életformával.

16 A vonaldíszes kerámia kultúrája az egész Dunántúlon elterjedt, sőt időbelileg középső, kottafejes és késői, zselizi csoportja átlépte a Dunát és megtelepedett a Gödöllői-dombvidéken és a Nógrádi-dombvidék délnyugati részén is, ahol a dunántúlihoz hasonló természeti körülményeket, a földművelés számára kedvező löszvidékeket