Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

tarn idehaza. Na meg az az igazság, hogy nem is szeretek menni ilyen helyre, mert rossz hatást gyakorol rám. Túl érzékeny vagyok és 2—3 napig is a hatása alatt élek. Én is érdeklődtem ennek a nagymamának a temetéséről. Nekem sokat panaszkodott szegény, a vejére, unokájára. A lányára nemigen, arról hallgatott szegény. Mesélték nekem, akik a temetésen voltak, hogy: — „Nekem hallani kellett volna, mikor a nő-unoka kitörve magából kiabálta": „— Drága nagymamám, de itthagytál már minket! Köszönöm jóságod, hogy mindenre megtanítottál, felnevelted a gyermekeimet. Édes nagymamám, nem bírom elviselni az életem nélküled", — és ehhez hasonló szövegekkel. Régen így volt, ez volt az igazi, a mélyen megnyilvánuló fájdalom. Akit így sirattak, az kielégítő búcsúzást kapott. Az ember a gondolatát fejezi ki sírásban, mert a kétségbeesés összeroppantja az emberi képességet. Ezért nem helyes a kritika, hogy hogyan viselkedik egy ember a legnehezebb állapotában. Búcsúztató Régen nagy búcsúztatókat tartottak. A kántor írta. Ismerte a családot — érdeklődött a körülményekről és a problémákról, így ezek alapján állította össze a beszédet. Elbúcsúzott a halott nevében a szülőktől, testvérektől, rokonoktól, szomszédoktól, barátoktól, pajtásoktól. A búcsúztatók szépsége sokban múlott a kántoron. A háború után már nem voltak ilyen búcsúztatók. De Karancskeszin tíz évnek előtte jártam, ott az volt a szokás, hogy még az ángyikám ángyikájától, és annak a Pista fiától is búcsúztak. Vagy az unokám Laci nevű udvarlójától, Bözse keresztlányomtól, Margit húgomtól, Jóska keresztfiamtól is elbúcsúztatták a meghaltat. 40—50 nevet is felsoroltak. Nem emlékszem, hogy nálunk valaha is így lett volna. A rokonokat nem sorolták fel név szerint. Ma már nálunk kántor nem búcsúztat, csak az atya fejezi ki imájával az elválást és a múlandóságot. A szertartás befejezésekor vállra veszik a koporsót. Elől mennek a lotaogávivők а kereszttel, utána a pap, a kántor és a halottvivők. Mellettük a gyertya vi vők ; három a koporsó egyik felén, három a másik felén. A családtagok követik, mindig az érintett legelöl, majd fokonként a hozzátartozók, és így tovább. Énekelve, imádkozva haladnak. A halottas Amíg a népviselet élt, addig úgy is öltöztek a vivők, amilyen menet korú volt a halott. Ha idős férfi, vagy idős asszony volt a halott, természetesen feketébe öltöztek. Ha fiatal ember halt meg, akkor menyecskéket hívtak gyertyát vinni, de ők már színesbe voltak öltözve. Ezek „fattyú" menyasszonynak öltöztek. (Régen a „fattyú" menyasszonyok az özvegyasszonyok voltak, akik másodszor esküdtek, vagy a megesett lányok, akik nem tehették fel a menyasszonyi mirtuszkoszorút. Azoknak féketőbe kontyot csavartak, és fátyollal födték le a féketőt.) A hat szép menyecske fátyolban, fehér slingelt vállkendőben, piros vagy lila posztószoknyában vonult a halott mellett, gyertyát tartva. Sőt még a koporsót is átvették, ha közel volt a temető, vagy ha messze volt akkor is, de váltottak. Bizony ha a falu túlsó végén halt meg valaki, azt vállon elvinni ki a temetőbe 2—3 kilométerre, éppen elég volt. Ezért történt a váltás. 82