Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

gyülekeztek a résztvevők; tisztelők, rokonok. Később megérkezett a pap, a kántor, két ministráns, négy lobogóvivő, akik a pap és a kántor hátánál álltak meg. A temetés előtt 1—2 órával az énekesasszony énekel a halott Hívott mellett — a meghívott gyertyavivőkkel, a halottvivőkkel —, a roko- személyek nokkal. Hat férfit hívnak halottvivőnek és hat nőt gyertyavivőnek. Ezek is rokonok. Akik a gyászmenetben valami szerepet betöltöttek, azok hívott személyek voltak. A halálban egyek az emberek. Ez még a haragosokat is kibékíti. Idetartozik a szólásmondás is: „ma téged, holnap engem". Senkinek nincs a homlokára írva, mikor hal meg. Hívják a lobogóvivőket is: két fiút, két lányt. De olyanokat hívnak, akik el is bírják vinni, mert eiég nehezek a zászlók, különösen ha fúj a szél. Nagy szélben — bármilyen erős férfi legyen az — nem bírja. Le szokták szedni a lobogót olyankor, és csak a szárát viszik, mert a hegyén rézkereszt van. Egy tizenkét év körüli kisebb fiú külön viszi a feszületet. Az is elég nagy és nehéz. A két ministráns, akik a tömjént és a szenteltvízhintőt viszik, a pappal, a kántorral, és a négy lobogóvivővel indulnak el a templomtól, amikor a temetést jelentő verset harangozzák. A halottas házhoz mennek, ahol az asztal két székkel ki van téve az udvarra. A falu lakói már ott állnak az udvaron, mert mindenki nem fér be a szobába. A lobogós lányok, legények a székek hátához, állnak, majd Kihozzák a pap meg a kántor bemegy a halotthoz. Tömjénnel körülfüstöli, be- a halottat szenteli a koporsót, imádkoznak és a kántor énekel. Utána kijönnek, helyet foglalnak az asztalnál. Odabenn az asztalos leszögezi a koporsót, majd kihozzák az udvarra, ráhelyezik a Szent Mihály lovára. Kijönnek a hozzátartozók zokogva, olyan sorrendben, hogy kit érint legközelebbről a haláleset. A koporsó körül csak a közvetlen hozzátartozók állnak. Majd mögöttük a rokonok, szomszédok, ismerősök, idegenefk. Elvégzik idekinn a szertartást. Maradinak nevezi a művelt ember a hangoskodó temetést. A vi- Sírni illik déki ember ha nem sír hangosan, elmarasztalják. Szerintem ez egyénenként változik. Az is igaz, hogy ahol él az ember, ahhoz kell igazodjon. Aki nem volt a temetésen, annak mindig az első kérdése az, hogy hogy siratták az elhaltat, ki siratta jobban? Siratás közben sokszor elhangzik a halott neve. Akár édesanya volt az illető, vagy szerető férj, feleség, gyermek, példás édesapa. — Drága édesapám, jaj! jaj!, itt hagytál..." — és így tovább. Van aki nem tud sírni, csak beszél hozzá, sokszor nem is tudatosan, olyat, ami nem is odavaló. De mivel is foglalkoznának sokszor a falusiak, ha téma nem adódna. Azelőtt, a téli estéken Összeültek egypáran fonni. De most még nagyobb a lehetőség. Most az egész falu asszonya együtt dolgozik a téeszben. Ott aztán van kiértékelés! Egyből tudja az egész falu a történeteket! Volt olyan temetés, ahol olyan nagymama halt meg, aki panaszszal élte le az életét. Nem jól élt a családjával. Tudta a fél falu, mert a 80 évével ráért panaszkodni, akit csak sikerült megszerezni beszélőtársnak. Én nem voltam a temetésén szegénynek, mert nem is vol-