Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)
szeret, azért nem csinálja. Bármilyen fizikai munkát szívesebben folytat, mint a hímzést. De ha anyagiakban megéri, nekifeszül mint a csikó a hámnak. És igen büszke voltam a mi hagyományos népviseletünkre és az egyszerű fehér, singéit kendőinkre. A hímzéssel nagy tévedésbe estem, pedig a falumban élő embe- Elmarad a siker rekért tettem. Szerettem volna, ha minden formában megnyilvánul a népművészet. Sajnos nem sikerült. Ez a csalódás kiváltotta bennem is a hanyatlást, mivel körülményeim is mindig súlyosabbá váltak az idős szüleim betegeskedése végett. El is határoztam, tovább nem fogok hímezni, visszatérek a rajzoláshoz. Néha azért az édesanyám betegágya mellett hímezgettem. Saját kedvünkért folytattuk. Tartottunk kiállítást. Idehaza, vagy fesztiválokon a csoporttal együtt szerepeltünk. 1960. augusztus 20-án a gödöllői seregszemlén léptünk fel nagy sikerrel. Majd 1961-ben Nagykőrösön szintén nagy sikerünk volt, száz község fellépése mellett. 1960 tavaszán indult meg a téeszélet nálunk. Anyagiakban túl Indul a tsz rosszul álltam abban az időben. A férjem a téeszben volt brigádvezető. A téesz igen rosszul gazdálkodott a kezdetén. Nem dolgoztak az emberek szívesen, mindenki vágyódott az előző életformára. 1960 volt az első év. Az emberek kamrája még bírta, mert a múlt évtől maradt. Ha valami elfogyott, elment és hozott magának a tsz-ből. „Minden a miénk" — mondogatták. Engem is hívtak a többiek, de a férjem nem engedte meg. — „Hogy képzeled el azt, hogy mi lopjunk?! Mit szólnak az emberek? Hogy mondhatom nekik azt, hogy ne vidd el, mert nem tudunk a végén semmit osztani?" — Bár annak nem is hiányzott az osztás, aki szerzett magának. Ez csak annak volt nehéz, aki nem szerzett. Három évig volt a férjem brigádvezető, de ez tíz évet rabolt el az életemből. Mindenki őrá kiabált. Néki mindennap korán reggel hajtani kellett az embereket munkába, mert másképp nem mentek. Még úgy is haragudtak. Bosszújukat őrajta töltötték. Nem jól zárt a téesz. Csak éppen a fejadag volt meg a kenyérből. Nálunk volt három idős szülő. Apósom 74 éves, édesanyám 80 éves, édesapám 88. Etikém 10 éves volt. Tőlük én sehová nem mehettem dolgozni, csak a férjem. Nekem kellett főzni, mosni, takarítani, háztájit rendben tartani, kapálni a kertet. Az én dolgom volt a háziállatok kezelése, rendezése is. Éppen elég volt. Az a tudat mindig ott kísért: hová fogok jutni ebben a nehéz helyzetben? Nem a férjemnek való volt ez a beosztás, aki nagyon igazságos volt. Büszkén meséli, hogy ő életében egyszer lopott, gyermekkora- Koza apó diója ban. Elcsalták a szőlőbe diót bengézni, benge nem volt már, összeszedték mások. De az öreg Koza apónak nem volt még leverve a diója. Fölmentek a fára szedni, hogy üresen ne jöjjenek már haza. Egyszer megjelent a fa alatt az öreg apó. Leugráltak a fáról. Nagyon megpirongatta őt. Kérdezte tőle, „kinek vagy a fija?" Meglepetésében bevallá. Utána még nagyobb lett a hang: apád nagyon becsületes ember fiam, te meg ilyen csibész vagy? Neki ez nagyon rosszul esett. Megfogadta, hogy ő soha senkitől, és sehonnan még egy szalmaszálat sem vesz el. Nagyon várta apónak a halálát, mert megszólította érte mindig, amikor találkozott vele. Amikor elért az idő, hogy a harang jelezte Koza apó halálát, felsóhajtott: — „na meg szabadultam. Többé nem mondja apó a diót." 37
