Ikvai Nándor szerk.: Cegléd története (Studia Comitatensia 11. Szentendre, 1982)

IV. A kapitalizmus kora - 4. A ceglédi földmunkásmozgalom története (Farkas József)

teszi fel a kérdést ugyanő, de Urban még inkább feltehette volna. Eoseri Lajos valóságos szociológiai felniérés adatait tette közzé a korabeli kereseti viszonyokról és kiadásokról. Most csupán adatai alapján kiszámított átlagos kiadás a következő volt: adó 8 ft, házbér 23,5, ruházat 36, doktor-patika 3—6, tűzifa és szaJmakif-gészítés a ínyári keresményhez 8 világítás, só, fűszerek 11, bab, kása, krumpli, egyéb főzelékfélék 3,5(!), dohány 9, pálinka 5, gyümölcs 4, szappan 4, cukor 3, újság 2, fuvar 3, szerszám 2,5, Ikonyhaeszköz-pótlás 2, iskolakönyv (3 gyermek) 3,6 ft. Ez összesen 131 ft kiadás, amit a ceglédiek éves keresménye már nem fedezett volna, és nincs benne a zsiradék és a hús.

66 Egy süldő ára 30, egy hízóé 40 ft volt. Ez azt jelenti, hogy egy szegényes élethez is kevés lett volna évi 200ft. A férjhez menő lány ruházata 20 ft-ba került. Egy szegényes lakodalommal együtt 50 ft. Meg kellett fizetni az okmányokat is és sokaknak még arra sem telt. Istenverése volt a sok lány a háznál. Mindezeket alapul véve, az 1100—1200 napszámoscsialádnak valóban olyan nyomorúságos helyzete volt Cegléden, hogy Urbán szavaival arról ma „fogalmat alkotni nem lehet". Majdnem hasonló volt a kisbirtokos parasztság helyzete is, amely hasonlóan tengette életét. Az élelmiszer-szükségletének zömét ugyan megteremtette, de gyermekeitől is megvonta a falatot, hogy a terheit fizetni tudja. Egymás után kerültek dobra így is a kisgazdaságok a századfordulón. Amikor a burzsoá sajtó tollforgatói a „dologkerülőlk"-ről cikkeztek, fogalmuk sem volt a valós szociális helyzetről. Nem ismerték a valós helyzetet a városatyák sem. Ezért érte őket a meglepetés erejével a mozgalom elemi erejű megnyilvánulása. A „jól szervezett agitációval szemben a hatóságok teljesen tehetetlenek voltak, részint mert a mozgalom gyors elterjedése őket meglepte, s készületlenül találta, részint mert egyáltalán nem ismerték a szociális kérdést, azzal sohasem foglalkoztak s nem tudván mihez fogjanak, egyelőre csak a zendülők elnyomására, a munkásoik gyűléseinek eltiltására szorítkoztak. A papok, tanítók s az intelligencia más tagjai ... legnagyobbrészt szintén tájékozatlanok voltak a szociális kérdést illetőleg, s így a vitatkozást nem vehették fel a imunkásvezérékkel, kik a kérdés elméleti részét is, a nép gazdasági helyzetét is jobban ismerték"

67 — tapintott rá a lényegre Ecseri. Hasonlóan járt Gubody is, amikor vitába akart szállni a munkásgyűlésen a képzett szónokokkal — kinevették — és saját kárán okulva fordított nagyobb gondot a szociális kérdés tanulmányozására. A népgyűlések szónokaitól maga is sokat tanult. A mozgalom gyors és nagyarányú térhódítása pánikot és zavart keltett az értelmiségiek köreiben. Az eszme terjedésének addigi dinamizmusa, a követe kező évekre kivetítve, valóban okot adott az aggodalomra. Egy 1897. január eleji népgyűlés kapcsán a Cegléd с lap már egyenesen dicséri a fővárosi szónokok iskolázottságát. Hozzáteszi a dicsérethez, hogy „ábrándjaik mellett igazságaikat csak egy időre lehet elnyomni, azok végülis győzedelmeskednek. Az elégedetlenség ma már nem szorítkozik a munkások 'körére." A merőben új hang megjelenésének oka, hogy maga a cikk írója is elérkezettnek látta az időt, hogy az értelmiség panaszát is kimondja: „sokáig tűr az értelmiség, de ha lelkekben is eljő az idők teljessége, ha majd ellenállhatatlanul szól a belső szózat, hogy tovább tűrni nem lehet, akkor üt a cselekvés órája. Nincs emberi hatalom, mely a tavasznak parancsolhatna, hogy a virágzást elhalássza!"

68 Ilyen hangulatban kezdődött az 1897-es év Cegléden, mindenki nagy várakozással és kíváncsisággal tekintett a február 14—16-ra meghirdetett országos földmunkáskongresszus elé. Még 1896 őszén az MSZDP vezetősége arra kényszerült, hogy a kongresszus összehívásának jogát átengedje a földmunkásoknak.