Ikvai Nándor szerk.: Cegléd története (Studia Comitatensia 11. Szentendre, 1982)

IV. A kapitalizmus kora - 3. Társadalmi és politikai harcok, irányzatok a XX. század elejéig (Reznák Erzsébet)

1874. évi XXIII. te. szerint a választás és a választhatóság feltétele falun *Д te­lek, városban 3 szabás háztulajdon, vagy 105 ft évi adóköteles jövedelem, ipa­rosoknál egy segéd alkalmazása, értelmiségieknél a diplomához kötött állás volt. A nőknek nem volt szavazati joga. A választások lebonyolításáról a me­gyétől független központi választmány gondoskodott. A nyílt szavazás nagy­szerű lehetőségeket teremtett a visszaélésékre, korrupciókra, korteskedésekre, melyekről ez a rendszert hírhedt volt. Cegléden a következő volt a választók száma korszakunkban : 1887-ben 1898, 1895-ben 2053, 1896-ban 1954, 18994>en 2020, 1900-ban 2340, 1901-ben 2436 volt a jogosultak száma. Ismernünk kell még a város népességét, mely a század végére megközelítette, a fordulóra pedig meghaladta a 30 ezret (1900 és 1901 fordulóján pontosan 30 353 lélek élt a városban). 63 Az előbbi törvény alapján azonban figyelembe kell még vennünk a kö­vetkezőket: eleve nem volt választójoga a nőknek, a 24 éven aluli férfiaknak, jó néhányan pedig csekély különbséggel maradtaik el a feltételektől. így már jóval nagyobb lesz a választók aránya: a 24 éven felüli férfilakosságnak közel a fele élhetett e fontos közéleti jog gyakorlásával. A birtokos parasztság politikai fölényéről mondottakat támasztja alá az az 1901-es adat, mely szerint a 2436 választóból 1851 földbirtoka után volt jogo­sult a választójogra. Ezért fogadták előbb nyugtalanul, később egyre növekvő ellenszenvvel az Urban Pál vezette szegényparasztok mozgalmát, kik általános választójogot, tisztességes munkabért* megfelelő munkakörülményeket kövételtek. Nem fel­adatunk itt az agrárszocialista mozgalmak részletes értékelése, de annyit meg kell jegyeznünk, hogy itt a helyi sajátosságoknak megfelelően (munkaalkalom mindig volt) nem vettek éles irányt. A nagygazdák mégis egyre nagyobb el­szántsággal követelték a mozgalom felszámolását. Támadták őket az újságban, hazaárulóknak, hálátlanoknak, izgatóknak titulálva őket, az országos visszhang­hoz hasonlóan. Megzavarták nagygyűléseiket. 64 Támadták őket a tanácsban, arra buzdítva a polgármestert, hogy akadályozza meg az „idegen lázítók" szer­vezkedéseit. 65 A mozgalom erőszakos elfojtására azonban nem volt szükség — jól látta ezt Gubody is, kiben a szocialisták is közvetítőt láttak. Természetesen, Gubody is igyekezett leszerelni a szegényparasztok követeléseit, a maga sajá­tos módján a személyes meggyőzés eszközét választva. 66 Kiváló diplomáciai ér­zéke hozzájárult a megbomlott egyensúly visszaállításához. Amiben csaknem valamennyi társadalmi réteg megegyezett, az a Kossuth Lajos által megjelölt politikai út követése volt. Az 1848-ban megjelölt politiká­nak azonban csak fő vonalát, a függetlenség kivívásának fontosságát őrizte a hazai ellenzék. (Kossuth maga is erre buzdított az emigrációból.) Mit azonban a távolban élő Kossuth nem láthatott, a hazai polgári fejlődés nyomasztó ál­lapotát, ők sem próbálták megváltoztatni, legföljebb csak saját népszerűsítésük érdekében hivatkoztak rá. A „nagy száműzött" halála után kisebbik fiában, Kossuth Ferencben látták az örökség folytatóját, ezért választották 1896-ban a város képviselői tisztére, mit ő 1914-ig, haláláig viselt. Kossuth — ahogy Krúdy nevezte a „magyar sasfiók" — 1894^ben, apja halála után költözött az országba és lépett politikai pályára. A hagyomány úgy tudja, Kossuth Lajos megtiltotta fiainak, hogy a hazába jöjjenek. Amitől egész életében tartott s ami ellen eré­lyesen tiltakozott, halála után mégis bekövetkezett: fia révén a függetlenségi párt mégiscsak megszerezte a Kossuth név mindent elhomályosító varázsát, címerként tűzve azt megalkuvó politikája elé. Az alkalmat maga Kossuth Fe­277

Next

/
Oldalképek
Tartalom