Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)

Szentendreiek - Losonci Miklós: Boromisza Tibor festői életműve

tét elemzi; egyszerre születnek festői, írói ambíciói. Ténylegesen azonban csak a kép lesz az ő végleges tartománya. 1911-ben újra kiállítja festményeit Budapesten a Művészházban. Ekkor Kárpáti Aurél egészséges karakterében határozza meg fejlődésének gyorsuló tempóját, és kiemeli az „Olvasó bányász"-t. Nem csillapodik a nagybányai vihar — Harsányi György kizárása miatt újabb komoly nézeteltérés támadt a festőkolónián; Boromisza Tibor Tersánszky Józsi Jenő mellett a fiatal ellenzék vezére. 1914 elején műveiből önálló tárlat nyílik a Könyves Kálmán Művészházban, újra a fővárosban. A megnyitón több százan vettek részt, többek között Justh Gyula és Beregi Oszkár, aki az egykori híradás szerint, nagy hatással mondott futurista verseket. Boromisza Tibor akkori hírnevére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy bemutatkozását megtekintette Elek Artúr, Lengyel Géza, Bölöni György, Márffy Ödön, Gulácsy Lajos, Czigány Dezső, Majovszky Pál, Kernstok Károly, Vaszary János, Tihanyi Lajos és Ferenczy Károly — a nagybányaiak és a Nyolcak köre. Nem véletlen, hiszen Boromisza Tibor akkori képein e két fő magyar festői irányzat törekvéseit egyeztette. Egy másik forrást is felfedezett ekkor Elek Artúr Boromisza munkásságában — a japán stilizáltságot. Ez a vonás életművében többször is felbukkan — a légies vasikosság, mely mindenki mástól megkülönbözteti. „A NAP'4ban megjelenik önvallomása is, mely mind a konzervatív, mind az avantgárdé irány ellenében hirdeti, „hogy a természetet együtt lássa és fesse az emberekkel" a művész. Ebben a gyakorlatában erősíti meg Bálint Aladár, aki erejét és őszinteségét méltatja. Az első világháborúban Szatmárnémetin teljesít szolgálatot, a vasúti állomás katonai parancsnoka. 1917-ben arany érdemkereszttel tüntetik ki, s ahogy az akkori sajtó kiemelte; „alantasainak rajongásig menő szeretetét nyerte meg emberségével". Ez a magatartás is hozzájárult ahhoz, hogy 1918 márciusában szatmári kiállításának kiemelkedő a közönségsikere, igaz, a kiállítás jövedelmét a háborús özvegyek és árvák megsegítésére fordítja. Ezen indítékok és tények alapján választják meg még ugyanebben az esztendőben a Szatmárnémeti Katonai Tanács elnökének. Máskülönben tárlatának bányásztematikájú műveit emeli ki a kritika, Meunier és Zola örököse ott és akkor, Picasso társa is, hiszen az ő portréjával rokon együttérzésű képet fest egy alkoholistáról. Itt szerepelt először a „Disznóvásár" és egy román falu vásári jelenetének festői ábrázolása. Az elismerés osztatlan volt a nézőik körében, inspiráló is, hiszen ekkor ébredt festői hivatására e művek előtt Pirk János. Sikerrel együtt jár a megpróbáltatás. Mivel 1919-ben a Szociáldemokrata Párt szatmárnémeti első alelnöke volt, Dunavecsén letartóztatják, és csak 1920ban szabadul a Margit körúti fogházból. Egy kis ideig a margitszigeti Kisszállóban lakik Krúdy Gyulával és Tersánszky Józsi Jenővel, ekkor festi nevezetes akvarellsorozatát a sziget tölgyeiről Arany János verseinek méltó örököseként. 1921-ben érkezik Szentendrére. Képek tapasztalatával, küzdelemmel, szenvedéssel hitelesített humánummal. Lezárult életművének első — nagybányai piacot, Kőröshegyet, felhős tavaszt, Szamos-hidat, Dunapentelét, őszi napot, Duna vecsét, szénaboglyás erdőt idéző, feltáró első korszaka. A történelem komponálta vándorútja Petőfi nyomán szerveződik Nagybányáról, Dunavecséről egészen Szentendréig és innen újra vissza az Alföldre, a Hortobágyig. Itt találkozik az akkor 58 éves Péterfia Petrovics István juhászbacsóval, azzal a Petőfi atyafival, aki debreceni születésű és Boromisza 1930. augusztus 20-án festette meg tajtékpipával, kalappal, bajusszal egy kicsit úgy, ahogy a köztudat-