Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből II. (Studia Comitatensia 8. Szentendre, 1979)
G. Sin Edit: Szentendre a XIX–XX. század fordulóján
pott évenként. Az 1906-os újabb fizetésszabályozás teljesen változatlanul hagyta a cselédség fizetését. (Csupán a forintról a koronára való áttérés miatt kétszereződtek meg a számok névlegesen 1899 óta.) Még néhány jellemző számadat: a görögkeleti szerb egyház 1890-ben 60 krajcár napszámbért fizetett a Pap-szigeten dolgozó munkásoknak, 1891-ben 1 frt 20 krajcár munkadíjért varratott egy fekete miseruhát. Ugyancsak 1 frt 20 krajcár járt 1895-ben egy sír kiásásáért, behantolásáért. 55 1899-ben 4 forintról 4 frt 40 krajcárra emelték minden tehén után a tehénpásztornak járó évi díjat. Ugyancsak 1899-ben 2 forintos napidíjat kaptak a városi tisztviselők egy egész napos kiszállásért. 50 A város szegény sorsú lakosságát időnként jótékony könyöradományokkal próbálták segíteni. 1886 karácsonyán például „Fischer Salamon és Reich Sára helybeli birtokos lakosok . . . százegy kg húst és kétszázkét kg kenyeret a kereset nélküli szegény munkások közti felosztás céljából adakoztak". 57 Az 1887. december 31-i képviselő-testületi ülésen elhangzott, hogy ,,... az uralgó rendkívüli zord téli időben keresetet nélkülöző helybeli szegény munkások segélyezésére időnként kenyéradagok osztandók lennének". Az egyház sem maradt le az adakozásban: Bogdanovics Lukián görögkeleti szerb püspök beiktatása alkalmából például 400 koronát ajánlott fel kiosztásra a szentendrei szegények közt. 58 Az 1887. december 17-i közgyűlésen Dumtsa Jenő javaslatára úgy határozott a képviselő-testület, hogy a következő években 24 szorgalmasan tanuló fiúgyereket ellátnak téli ruhával a város költségén. A különböző városi alapítványok szintén a szegénykérdés enyhítését szolÍ gálták. Dumtsa Jenő például jótékony alapítványt tett évente ,,egy szegény sorsú erényes hajadon kiházasítására, egy szegény sorsú özvegy segélyezésére, egy leány- és egy fiú tanuló jutalmazására". A városi költségvetésben külön rovatként szerepelt az elhagyott gyermekek segélyalapja. 1911-ben például az ország különböző menhelyeiben elhelyezett 15 szentendrei illetőségű gyerek után fizetett a város fejenként 120 koronát. A jótékonykodás azonban a szegénykérdésnek csupán csak tüneti kezelése, az alapvető problémát nem oldhatja meg. A képviselő-testület 1909. szeptember 9-i ülésén dr. Péchy Henrik több eredménnyel kecsegtető, de gazdaságilag eléggé kétes értékű javaslatot tesz a városi jövedelemforrások gyarapítására: „Az volna a fő cél, hogy minél több olyan lakosa legyen a városnak, aki megélhetésének anyagi eszközeit, jövedelmét a városon kívül szerzi, de itt költi el, s ezáltal a forgalmat növeli, a város lakosságának kenyérkeresetét, jövedelmét szaporítja s adóképességét fokozza. Ilyen egyének a katonák, nyaralók, kirándulók (turisták), nyugdíjasok, a fővárosban alkalmazott, de itt lakó, s innen bejáró tisztviselők, hivatalnokok, a fővárosi gyárakba innen bejáró munkások stb." Péchy — Horthy Miklós későbbi hajóorvosa a Navarrán — azt tekinti elsődlegesen fontosnak, hogy egy utászcsapatot és a haditengerészet dunai különítményét helyezzék Szentendrére. A gazdasági problémák enyhítését vagy radikális megoldását célzó irreális és reális tervek nem kristályosodtak ki egyértelműen a századforduló Szentendréjén, sőt a századforduló Magyarországán sem. A legreálisabb és legradikálisabb megoldást a gazdasági, társadalmi, politikai változást egyaránt sürgető munkásmozgalom dolgozta ki. 36
