Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből II. (Studia Comitatensia 8. Szentendre, 1979)

G. Sin Edit: Szentendre a XIX–XX. század fordulóján

Súlyosbította a helyzetet a végrehajtótól való rettegés is. Feltűnően sok árverési hirdetéssel találkozhatunk a korabeli sajtó hasábjain. „Az adóhátralékban lévő még személyes szabadságában is korlátozva van. Egy nagy »adósok börtöne« az egész ország .. . Van-e szomorúbb és elkeserítőbb látvány, mint a szegény ember fészkét földúló és kifosztó hatalom?" — olvashatjuk a Szent-Endre és Környéke 1903. március 28-i számában. A szegényeket sújtotta a legjobban a századforduló korában nagymértékben elharapódzó, szinte kortünetté váló szélhámoskodás, a hivatalok és magánszemélyek csalásai. „A kistolvajok letűnnek és helyettük a tolvajlás mesterségének kiváló alakjai foglalják el helyüket, akik egy-egy tollvonással vagy bőbeszédűséggel százezreket csalnak ki embertársaik zsebéből."

53 Az anyagi nyomorral együtt jár a szellemi, erkölcsi elnyomorodás. így ír erről a Szent-Endre és Környéke 1903. május 8-i száma: „A pálinkaivás egyre terjed s emiatt a nép testi lelki romlása mind ijesztőbb mérveket ölt. . . Szaporodnak a szeszfőzdék és a butikok ... Mindennek pedig az az oka, hogy a fináncminiszter mást kíván, mint a kultuszminiszter. Ez vizet prédikál, míg amaz spirituszt önt a nép poharába. Igen, mert az állam kénytelen azt az elvet vallani, hogy a haszon minden előtt." Az állam valóban nem sokat tett a szegénykérdés megszüntetéséért, pedig ,, .. . ha be akarná kötözni az éhség jajgató sebét, csak akarni kellene s megszűnnék a koldus-ügy nagy kérdésnek lenni, eltűnnék a megostromolhatatlan szikla, s nem ordíthatna felénk a szocializmus, hogy »íme, Magyarországon éheznek«. Ha minden község eltartja a maga szegényeit, nem lesznek kóborló koldusok, megjavul a közbiztonság, nem kényszerít majd az éhség lopni" — írja a Szent-Endre és Vidéke 1900. január 21-i száma. Az állam helyett tehát a községeknek, városoknak kellett vállalniuk a koldusügy megoldását. A városi adók és pótadók azonban még a városfejlesztés szempontjából feltétlenül szükséges kiadásokat sem fedezték. Csupán a városi tisztviselők, rendőrök kaptak némi drágasági pótlékot vagy fizetésemelést. A gazdasági kép teljesebbé tételére érdemes néhány jellemző példát idéznünk a korabeli fizetésekről. Az 1872-es városi szabályrendelet értelmében 1500 frt lehetett a polgármester, 1200 frt a rendőrkapitány, 600 frt a főorvos, 300 frt az alorvos, 100 frt a szülésznő és 100 frt az állatorvos maximális évi fizetése. (A valóságos bérek ettől eltérően alakultak. A főorvos fizetését például az 1886. december 31-i képviselő-testületi határozattal emelték 400-ról 600 frt-ra.) Az áremelkedések ellensúlyozására fokozatosan emelték a fizetéseket is. 1898-ban például 600 frt volt az állatorvos évi fizetése. (A városi végrehajtó ugyanekkor évi 700 frt-ot kapott.)

54 1899-ben egy alispáni leirat évi 700 frt-tal emelte a polgármester fizetését. (Jellemző Dumtsa Jenőre, hogy lemondott erről az összegről, és teljes egészében a városi közpénztár rendelkezésére bocsátotta.) 1909-ben a képviselő-testület fizetésrendezési tervezetet dolgozott ki, melyet a július 6-i ülésen 15:1 szavazati arányban elfogadott a közgyűlés. Eszerint a polgármester évi fizetése 4100 korona és 800 korona lakbérpótlék, a rendőrkapitányé 2600 és 800, a tiszti főorvosé 1600 és 400, az alorvosé 1200 és 400, az állatorvosé 1200 és 300 korona, a szülésznőé 240 korona lakbérpótlék nélkül. A városi cselédség fizetését az 1899. október 9-én jóváhagyott szabályrendelet rögzítette. Eszerint a rendőr őrmester 300, a rendőr 240, az erdőőr 300, az izbégi bíró 60, az éjjeliőr 48 (24 éjjeliőr volt akkor a városban), a kéményseprő 360, a kályhafűtő 100, a harangozó 13,94, a gyepmester 160 forintot ka35