Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Szabó István–Szabó László: Az erdő szerepe az Ipoly-völgy községeinek életében a jobbágyfelszabadítás után

háziipari tevékenység. Néprajzi irodalmunk gyakran emlékezik meg arról, hogy egyes falvak valamilyen háziipari tevékenységre specializálták magukat, s a lakosság jelentős része erre alapozta vagy ezzel jelentősen kiegészítette életvitelét. Az Ipoly-völgy falvainak tudatában Kemence fafaragással foglalkozó faluként van számon tartva, s Nagybörzsöny és Berneoebaráti a háti kasról híres. Valóban a legtöbb szerszámot Kemencén készítették, s hordták az Ipoly jobb parti községeibe, illetve Ipolyság vásáraira 1920 előtt, s azóta Esztergomba és Vácra. Ugyaninnen faragómesterek mentek az Ipoly-völgy községeibe lábas ólakat építeni a perőesényiekkel együtt. Nagybörzsönyből a kasokat Vámosmikoláig hordták fel, de javarészét a váci vásárokon értékesítették. A bernecei kast Drégelypalánk felé, s 1920 előtt ugyancsak Ipolyságra szállították. Ezek a falvak tehát valóban speciális tevékenységet folytatnak igen régóta, s megfelelő, kialakult piaccal is rendelkeznek. A fafaragás folytatására mindig az uradalmi erdő adta meg a lehetőséget. Az úrbéres erdőben, amely hasonló volt minőségileg a létkési és vámosmikolai erdőkhöz, sem megfelelő fajtájú, sem alkalmas méretű és minőségű fák nem voltak. Éppen ezért a hercegprímási erdőből lehetett csak faragásra alkalmasat szerezni. Ezért pedig mindig fizetni kellett. „Én hosszú ódalakat is szoktam csinálni, teherkocsiba. Egy ilyen 30 cm-es gömböt elhasítottunk négy felé. Akkor oszt azt úgy neveztük, hogy hasított ódalfa. Oszt ábbul csináltunk ódalokat. De kérem szépen! Innét a mi erdőnkből csak tüzellőre vittünk. Nagyon elvétve vót egy olyan hely, hogy esetleg ódalfának vinni lehetett. De egyébként szerfának is mindig a hercegprímástól hoztunk" (Kemence). Saját szükségére szerszámokat mindenki faragott. „ ... Hát ilyen gazdasági szerszámok val saját szükségletekre 'mindenki faragott. De így eladásra rajtunkon kívül nem olyan nagyon" (Kemence). „Kemencén kb. olyan 10—11-en voltak (család), akik ilyen mezőgazdasági szerszámokat készítették" (Kemence). Ugyanis megfelelő és tökéletes minőséget kellett készíteni, s ezt csak tehetséges, gyakorlott, a fát, a technikát jól ismerő család tudta elkészíteni. „Vót egy Tanács Jóska bácsi, de ha elmentünk a vásárba — meséli Sági András —, amíg nekünk vót, ő nem adott el. Mert hát az a miénkhöz képest, mit tudom én, rosszabb vót" (Kemence). ,,... oszt gyüttek hozzám, azt mondják: Na, András! Hoztam egy gereblye fejnek való fát, látom, neked sok munkád van, majd én megcsinálom. Hát, mondom; ott van a gyalupad, ott van a fúró, szorítsd be a gyalupadba, én kihegyezem, oszt furkáld ki magadnak. Elkezdi fúrni. No, mikor átfúrta, a közepiről kezdte, mer meg vót jegyevze a közepe, rátért a másik felire. Majdnem az ódaián jött ki neki afúró! Akkor megint fúrja a másikat, megint így. Kifűrkálta azér. Na, mondom. Itt a fognak való, csináld meg! Aztán fogazd be, legalább megtudjátok, mennyi munka van egy gereblyén. Megcsinálta a fogat, úgy, hogy az nem szorult bele, majdnem kézvei rakta bele a lyukakba. Beletette, az egyik fog ide állt, a másik oda. Na, te megcsináltad! Fűrészeld el, osztán vidd haza. Hát svágerkám, isten őrizz! Hogy én beállítsak az asszonykához ilyen gereblyével! Elkerget még vele az udvarból is. Inkább adjál egy másikat, furkáld ki te inkább" (Kemence). Még a piacra dolgozók között is volt tehát különbség, nemhogy a saját szükségre dolgozók és mesterek között. Néhány szerszáma mindenkinek volt a faragáshoz, komplett műhelye azonban csak keveseknek. Az elfogadható 'munka még kevés volt, termelékenynek is kellett lenni. Az alapanyagot ugyanis pénzért vették, s azzal gazdaságosan kellett bánni. Kevés hulladék lehetett, a rosszul sikerült szerszámnyéliből például még fogakat csináltak, rossz gereblyeféjből orsógombokat, s jól ki kellett 87